Ballag egy ember a Vág-parton. A Duna-parton. Kocog. Sétál. Nézi a világot maga körül. A komáromi, a szlovákiai, az európai megváltozott világot. Csodálkozik. Már nem is csodálkozik. Már semmin sem csodálkozik. A természetbe menekül. Nem találja helyét. Nem találják a helyét. Nem tudnak vele mit kezdeni. Problémás ember. Gondolkodó.
Tükör által – világosan
Zavarom többszörös. Napokig kerestem a Piszkos embert, de úgy elbújt a majd háromezer kötet közt a polcok dzsungelében, hogy végül reményvesztetten legyintettem. Akadt a kezembe mindenféle más, jó, rossz, silányság, érték – egy évtizede a könyvtáram harmadát ki lehetne söpörni, morogtam. Sebaj. Hiszen úgyis ismerem. Ami nem azt jelenti, hogy fejből tudom, el tudom mesélni a lényegét, netán a tartalmát. Modern prózával ezt legalább százötven éve lehetetlen művelni. De „belém ivódott”, hiszen megjelenése idején, emlékszem, mellbevágott. Igaz, a fülszöveg is, hiszen ekkora ostobaságokat rég írtak regényről („műfaját tekintve a kudarcok regénye”) és rég vezettek így félre olvasót (elbeszélője egy olyan életről – a sajátjáról – ad benne számot, amelyet gyerek- és felnőttkorában egyaránt szűk korlátok közé szorítottak a körülmények), ráadásul az író új prózájáról a fülszövegíró azt állította, hogy „műfajváltás”. E kis nüánsz említést sem érdemelne. Hanem mit várhatott akkor az ember a kritikától, a hozzáértő, vájt fülű ítészektől, ha a kiadói fülszöveg ily lehangoló, ennyire félreérthető volt? Egy olyan regény esetében, amelyet ünnepelni illett volna? Jött is a kritika – „karóval, nem virággal” –, és úgy elagyabugyálta Fülöp Antit, hogy az ember nem győzött csodálkozni. Aztán jött a Madách-díj. Mégis, ennek ellenére. Vagy éppen ezért? Ki tudja? Mifelénk sosem lehet tudni, mi miért történik, s kit miért szeretnek. De megnyugtatásul: az olvasó ítélete a fontos. S a döbbenet, amit a Mű okoz.
Zavarom folytatva: azt hittem, a Piszkos ember sokkal régebben jelent meg. ĺgy üget ez a rohadt idő, vagy ennyire nem figyeltem oda? Zavarom fokozva: a Bemutatót, Fülöp Anti drámáját, amely tavaly jelent meg, kínos visszhangtalanság követte. Igaz, ki az a megszállott, aki manapság színdarabot ír, és ráadásul könyv alakban löki a világra? Zavarom telítődik: Tóni újabban verseskötetet készít, amit előre kiszámítható sumákolás és hangtalan hümmögés fog követni.
„Ez már csak ilyen világ lett, Karcsikám”, mondaná, még csak nem is keserűséggel, hanem egyszerűen konstatálva a viszonyok képtelen és abszurdisztáni voltát. Vagy tartozol valahová, és lehetőleg a „megfelelő” csapathoz, vagy nem tartozol sehová, még a „másik” szekértáborhoz sem, s akkor az Isten legyen irgalmas hozzád. Még portási állást se kapsz. Nem írnak rólad, nem hívnak, nem tüntetnek ki, nem kérdezik a pletykarovatok, mi van veled. ĺrhatod József Attila után szabadon: az ám, hazám. De ne is kérdezzék, a sok bugyutaság nem neked való.
Megnyugtatásul, Tóni: novelláid, drámád, s főleg a Piszkos ember azon kevés művek közé tartozik, amelyek fennakadnak majd azon a bizonyos képzeletbeli rostán. A szlovákiai, a magyar, vagy a közép-európai regények közt ott a helye. Mert rólunk szól, és úgy ad számot múltról és jelenről, ahogy csak Te tudtad látni ezt a romlott létet. Tükör által, világosan. Nem kilóban, kötetek sokaságában, hisz végső soron nem az a lényeg.
Ballagj csak tovább a Vág-parton, a Duna-parton, a határ mentén, a lét peremén, a piszkos élet epicentrumában. Lelki nyugalmat, de teremtő nyugtalanságot kívánva ballagunk utánad, akik hiszünk benned.
Támogassa az ujszo.com-ot
A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.