Tükör által – világosan

Dömötör Ede felvételeValamikor a normalizáció keserves éveiben, a hetvenes évek elején megjelent egy antológia, s abban egy fiatal (bár akkor még valamennyien fiatalok voltak) író egyetlen novellája, melyről az antológia szerkesztője és egyben az előszó szerzője egyetlen mondatot tartott érdemesnek említeni. „Fülöp Antal kezdő, csupán színfoltja az antológiának.” Fel is rótta Duba Gyulának a Nyomkereső című antológia-irodalmi kézikönyv szerzőpárosa, Bodnár Gyula és Tóth László (Lilium Aurum, 1994) e veretes szűkszavúságot, pedig talán nem volt miért. Fülöp Antalról, az induló prózaíróról akkor még nem lehetett tudni, mivé lesz. Pedig abban a kicsike novellában, a Háromnaposok-ban (lehetett vagy hat gépelt oldal) ott feszült minden, ami később kijött Fülöp Antalból. Ott volt abban az oly sokszor számon kért életanyag, az irodalmi iskola, az ízlés, a látásmód, az ábrázolásmód minden kelléke. Aztán nyolc év múlva letett egy novelláskönyvet, a Kedvező pillanatot, majd tizenhárom év múlva egy regényt. A Piszkos embert. Aztán megint elcsordogált vagy egy évtized, és megírt egy drámát, a Bemutatót. S most ez a fiatalember, a Háromnaposok egykori szerzője, fogja magát, és egyszer csak hatvanéves lesz.

Zavarom többszörös. Napokig kerestem a Piszkos embert, de úgy elbújt a majd háromezer kötet közt a polcok dzsungelében, hogy végül reményvesztetten legyintettem. Akadt a kezembe mindenféle más, jó, rossz, silányság, érték – egy évtizede a könyvtáram harmadát ki lehetne söpörni, morogtam. Sebaj. Hiszen úgyis ismerem. Ami nem azt jelenti, hogy fejből tudom, el tudom mesélni a lényegét, netán a tartalmát. Modern prózával ezt legalább százötven éve lehetetlen művelni. De „belém ivódott”, hiszen megjelenése idején, emlékszem, mellbevágott. Igaz, a fülszöveg is, hiszen ekkora ostobaságokat rég írtak regényről („műfaját tekintve a kudarcok regénye”) és rég vezettek így félre olvasót (elbeszélője egy olyan életről – a sajátjáról – ad benne számot, amelyet gyerek- és felnőttkorában egyaránt szűk korlátok közé szorítottak a körülmények), ráadásul az író új prózájáról a fülszövegíró azt állította, hogy „műfajváltás”. E kis nüánsz említést sem érdemelne. Hanem mit várhatott akkor az ember a kritikától, a hozzáértő, vájt fülű ítészektől, ha a kiadói fülszöveg ily lehangoló, ennyire félreérthető volt? Egy olyan regény esetében, amelyet ünnepelni illett volna? Jött is a kritika – „karóval, nem virággal” –, és úgy elagyabugyálta Fülöp Antit, hogy az ember nem győzött csodálkozni. Aztán jött a Madách-díj. Mégis, ennek ellenére. Vagy éppen ezért? Ki tudja? Mifelénk sosem lehet tudni, mi miért történik, s kit miért szeretnek. De megnyugtatásul: az olvasó ítélete a fontos. S a döbbenet, amit a Mű okoz.

Zavarom folytatva: azt hittem, a Piszkos ember sokkal régebben jelent meg. ĺgy üget ez a rohadt idő, vagy ennyire nem figyeltem oda? Zavarom fokozva: a Bemutatót, Fülöp Anti drámáját, amely tavaly jelent meg, kínos visszhangtalanság követte. Igaz, ki az a megszállott, aki manapság színdarabot ír, és ráadásul könyv alakban löki a világra? Zavarom telítődik: Tóni újabban verseskötetet készít, amit előre kiszámítható sumákolás és hangtalan hümmögés fog követni.

„Ez már csak ilyen világ lett, Karcsikám”, mondaná, még csak nem is keserűséggel, hanem egyszerűen konstatálva a viszonyok képtelen és abszurdisztáni voltát. Vagy tartozol valahová, és lehetőleg a „megfelelő” csapathoz, vagy nem tartozol sehová, még a „másik” szekértáborhoz sem, s akkor az Isten legyen irgalmas hozzád. Még portási állást se kapsz. Nem írnak rólad, nem hívnak, nem tüntetnek ki, nem kérdezik a pletykarovatok, mi van veled. ĺrhatod József Attila után szabadon: az ám, hazám. De ne is kérdezzék, a sok bugyutaság nem neked való.

Megnyugtatásul, Tóni: novelláid, drámád, s főleg a Piszkos ember azon kevés művek közé tartozik, amelyek fennakadnak majd azon a bizonyos képzeletbeli rostán. A szlovákiai, a magyar, vagy a közép-európai regények közt ott a helye. Mert rólunk szól, és úgy ad számot múltról és jelenről, ahogy csak Te tudtad látni ezt a romlott létet. Tükör által, világosan. Nem kilóban, kötetek sokaságában, hisz végső soron nem az a lényeg.

Ballagj csak tovább a Vág-parton, a Duna-parton, a határ mentén, a lét peremén, a piszkos élet epicentrumában. Lelki nyugalmat, de teremtő nyugtalanságot kívánva ballagunk utánad, akik hiszünk benned.