Tóth Árpád karnagy: a szlovákiai magyarok nagyobb becsben tartják a magyar éneklést, mint a magyarországiak

A budapesti Tóth Árpád karnagy, aki egyebek mellett a hatalmas sikerű Kórusok Éjszakájának szervezője, évek óta visszajáró zsűritag. Többen kifejezetten azért jelentkeznek erre a megmérettetésre, mert az ő véleményére kíváncsiak.

Idén tizenkét formáció és két szólista szerepelt az énekelt versek kategóriájában. Milyen volt a felhozatal?

Itt mindig nagy a szórás a résztvevők életkorát, tapasztalatait tekintve, és persze a legkülönbözőbb stílusokban dolgozzák fel a verseket. Tizenkét évestől harminc-negyven éves korig terjed a kor szerinti skála, ami nagyon jó jel, hiszen így ez az egész nem a versengésről szól, és a hangulat is sokkal oldottabb, barátibb, mint más kategóriáknál. Úgy veszem észre, ide senki sem azért jön, mert nyerni akar, hanem azért, hogy megmutassa magát, halljon egy szakmai véleményt, és meghallgassa, mit csinálnak a többiek. Minden évben szervezünk egy kis saját zenés happeninget is a kultúrház előtt, ahol megénekeltetjük a közönséget. Ez az örömzenélés spontán alakult ki, és ma már a hivatalos programban is szerepel.

Zsűrizés szempontjából nyilván nehezebb ez a kategória, hiszen itt az előadói képességek mellett hangszeres tudás és kompozíciós képesség is szükségeltetik...

Igen, a fellépők maguk írják a zenét, hangszereken játszanak, együtt kell működniük a zenekaron belül, kell tudniuk énekelni. És persze sokféle szempontból elemezniük kell a választott verset, például figyelni kell a prozódiára. Olyan sok szempontból kell egy-egy produkciót megítélnünk, hogy szerintem a teljesen objektív zsűrizés nem is valósulhat meg.

Észrevehető, mikor fontos a szöveg, és mikor jelenik meg csupán eszközként a zenei jártasság bemutatására?

Az értékelésen is többször szóba került, mekkora alázat kell ahhoz, hogy mindig a szöveg maradjon előtérben. Egy versmegzenésítés attól az, ami, hogy a szöveget nem akárki írta. Egy olyan dal, amelynek mondjuk József Attila a „szövegírója”, megérdemli, hogy minden szava érthető legyen. Ezen a fórumon a tizenéves korosztály dominál, amely nemcsak feszegeti a határokat, hanem lazán át is lépi azokat. Ezért gyakran figyelmeztetjük őket, ha egy-egy ritmikai invenció vagy dallamötlet olyannyira eluralkodik a produkción, hogy többé nem a vers élvez elsőbbséget.
 

Milyen az ideális versfeldolgozás?

Ezt nehéz meghatározni, de talán akkor valósul meg, amikor úgy érezzük, amit hallottunk, az több lett, mint a vers önmagában. A szöveget persze érthetővé kell tenni, de meg lehet mutatni egy másik, akár vicces oldalát is azzal, hogy más stílusban dolgozzuk fel, mint amit a hallgató a cím alapján vár. És nem szabad megerőszakolni az alapanyagot: azokat a verseket érdemes megzenésíteni, amelyek alkalmasak erre, amelyek, úgymond, zenéért kiáltanak. Szerencsére a magyar irodalom bővelkedik ilyenekben. Idén is főleg klasszikusokat választottak az előadók, mert ezekre jellemzőbb a zeneiség és a rímes versforma. Tény, hogy a furcsa, hosszú vagy nagyon modern szavakat tartalmazó verseket nehezebb megzenésíteni. De volt például Varró Dániel és Erdős Virág, mindkét kortárs költőre jellemző a rímekkel való játék. Mindig akadnak olyan meglepetések is, hogy az ember csak ámul-bámul, és nem hiszi el, mi történik a színpadon!

Vannak visszatérő formációk?

Igen, az egészben az a legszebb, amikor viszontlátok csapatokat, és figyelhetem, mennyit fejlődtek. A mostani aranysávosok között is akadtak, akik többedjére érkeztek Rimaszombatba, és észrevettük, hogy megfogadták a tanácsainkat. Persze nyilván nélkülünk is fejlődtek volna, egy énekesnek például folyamatosan érik a hangja, a hangszeres zenészek pedig minél régebb óta játszanak együtt, annál inkább összecsiszolódnak. Az idő nagyon fontos faktor a zenecsinálásban, és öröm látni, ahogy lassan előadóművészekké válnak azok a fiatalok, akik kezdetben kissé gyámoltalanul álltak a színpadon.

Megfigyeltem, hogy akadnak olyanok, akik az év nagy részében egész más terepen mozognak, de április közeledtével elővesznek pár verset, csak azért, hogy Rimaszombatba mehessenek. Ez vajon jó vagy rossz tendencia?

Nem tartom rossznak, mégpedig azért nem, mert ezek a formációk új színeket hoznak a műfajba. Dél-Szlovákiában régi hagyományai vannak a verséneklésnek, elég, ha csak a KOR-ZÁR zenekart említem, amelynek nyomdokain sokan indultak el. Másoknál viszont első blikkre látni, hogy eléggé távol esnek ezektől a hagyományoktól. Rendkívül érdekes, ha egy keményebb banda dolgoz fel verseket, amelyeket aztán besorol a repertoárjába. És bizony előfordulhat, hogy valaki épp egy metálkoncerten kezd érdeklődni egy költő iránt. A zene a vers legjobb hordozója. Mindig is az volt, már Balassi korában „ad notam”, azaz már meglévő, ismert dallamokra írták a verseket, hogy énekelhetők legyenek.

Össze lehet hasonlítani az itteni színvonat a magyarországival?

Úgy érzem, a szlovákiai magyarok körében ez sokkal magasabbra taksált műfaj, mint Magyarországon. Az átlagos középiskolás bandák például itt többször nyúlnak versekhez, mint nálunk. Ez lehet akár a Tompa Mihály Országos Verseny érdeme is, de szerintem nekik eleve többet jelent a magyar szó, mint az anyaországiaknak. Nálunk semmilyen hozzáadott értéket nem képvisel az, ha valaki magyarul énekel, itt viszont igen. És ha már magyarul énekelnek, fontos számukra, hogy színvonalas legyen a szöveg, hogy szóljon is valamiről. Szóval nagyobb becsben van tartva, mint nálunk. És ezzel visszajutottunk oda, hogy a költők egész jó szövegírók. És egy fiatal szlovákiai magyar zenész tiszteli annyira az anyanyelvét, hogy könnyebben fordul hozzájuk.