Tóték – A nyugtalanító vígjáték

Benkő Géza (Postás), Cs. Tóth Erzsébet (Mariska), Pólos Árpád (Tót) és Rák Viktória (Ágika)Fotó: Thália SzínházVas Zoltán Iván rendezése ugyanis esztétikai szempontból is megér egy alapos elemzést. A Thália színpadán évek óta nem bukkant fel az abszurd és a groteszk, a színészek (és közönségük) drámában a realizmust, humorban a harsány szórakoztatást ismerik leginkább, a kettő közötti keskeny sávban – amikor a nézőnek arcára fagy a mosoly – ritkán mozognak. A Tótékban, a legnagyobb nemzetközi sikert elért magyar drámában azonban végig ott bujkál a tragédia előszele. Mivel azonban a dialógusok teli vannak poénnal, mind rendezői, mind színészi szempontból nehéz elkerülni a tipikus vígjátéki megoldásokat. A Tháliában ez néhány túljátszott pillanatot leszámítva sikerül: a cudar vég ott lapul az elejtett félmondatokban, pillantásokban, tétova mozdulatokban.

A történet bizonyára ismert: Tóték levelet kapnak a frontról, amelyben fiuk közli, hogy roncsidegzetű felettese náluk, a csendes falucskában töltené szabadságát. A szülők igyekeznek mindenben a láthatóan tébolyult őrnagy kedvére tenni, nem sejtik, hogy igyekezetük felesleges, a fiú már halott, az erről szóló értesítést azonban nem kézbesítette nekik a levelek között sajátos módon szelektáló félnótás postás.

Az őrnagy fenekestül felforgatja Tóték életét, egyre abszurdabb és megalázóbb helyzetekbe kényszeríti őket, míg végül a családfő nem bírja tovább és guillotine-nak használja a kényszertevékenységként űzött dobozoláshoz eszkábált margóvágót. Tót Lajos tragikomikus figurája révén az író az embert meggyalázó zsarnokság ellen tiltakozik, ugyanakkor a személyiségről való önkéntes lemondás határait is megrajzolja. A történet látszólag pontosan kijelölt hely- és időkoordináták között játszódik, a második világháború magyar hátországában, tanulsága azonban egyetemes érvényű. Ennek a negyven éve keletkezett remekműnek az idők során más és más aspektusai tűntek elő, 2007-ben Kassán például azt szerette volna megmutatni a rendező, hogy a történelem ismétli önmagát, megint ordas eszmék kapnak lábra Magyarországon, a megosztás, az uniformizálás, a személyi szabadság fenyegetettsége ezúttal a szélsőjobb irányából érkezik. Nos, ez túl merész ötletnek bizonyult, a színház vezetése úgy döntött, szerencsésebb aktuálpolitikai utalások nélkül játszani a darabot.

Az összhatást a filmszerű jelenetezés, a háborút közel hozó Karády-slágerek, katonadalok, hazafias indulók, sőt álomszerű, szürrealisztikus betétek gazdagítják. Az egyház szerepe is szépen kidomboríttatik, egyértelműen jelezve, hogy ekkora lelki terrort csak mélyen hívő embereken lehet elkövetni. Az előadás számomra legerősebb jelenete Cipriani professzor (Bocsárszky Attila) elmeklinikáján játszódik, ahol a holokauszt józan észen túli gyalázata jelenik meg a zsidó rákkutató szerepeltetésével, aki itt kénytelen elbújni az „őrült világ” elől.

Pólos Árpád.(Tót) egy szeretetre méltóan együgyű, szinte hrabali figurát formál meg, rendkívüli erővel. Kétségbeesett igyekezete a megfelelésre, értetlen arckifejezése egy-egy abszurd kívánság hallatán, végül látványos öntudatra ébredése meggyőző és emlékezetes. Hősként távozik a színről, családja szemében továbbra is az az ember marad, aki „mindig tudja, mit kell tenni”.

Cs. Tóth Erzsébet (Mariska) a kispolgáriasságot testesíti meg, egyszerű lélek, és nem mellékesen a legbuzgóbb hívek egyike a faluban. (Jellemző momentum, hogy a paptól kér segítséget akkor, amikor férjének inkább elmeorvosra lenne szüksége.) Cs. Tóth Erzsébet emellett a fiáért reszkető anyát is el tudja játszani, az egymást követő jelenetek hangulatváltásain ő segíti át a nézőt. Ágika szerepében Rák Viktória naivan magakellető, az élet dolgairól még mit sem tudó fruskát alakít, aki isteníti apját, ám rendkívül izgalmas jelenségnek tartja az őrnagyot. A két férfi, illetve az általuk képviselt kétféle magatartás között kell választania, és nem tudja, melyikük mellé álljon.

Benkő Géza postása az önzetlen jóság, a humanizmus komikus-szerencsétlen alakja. Félbolond, akinek hatalom van a kezében: manipulálhat az információkkal. Érzi azonban az ezzel járó felelősséget is, amikor saját csapdájába esik, tragikus figurává válik. Néha szadista hajlamai is előtörnek, ilyenkor Benkő épp annyira félelmetes, amennyire kell, azaz nem játssza túl az őrültet.

Petrik Szilárd, az őrnagy, a darab tulajdonképpeni főszereplője egyszerre tud vérfagyasztó diktátor és előzékeny, kedves félnótás lenni, aki úgy egrecíroztat, hogy közben bocsánatot kér, aki akkor a legbetegebb, amikor úgy érzi, meggyógyult és kipihente magát. Lelki sérültet játszani – főleg Latinovits Zoltán után – nem könnyű feladat, Petriknek azonban sikerül arcunkra fagyasztania azt a bizonyos mosolyt.

A mellékszereplők közül Dudás Péter és Varga Lívia emelkedik ki, előbbi a pap szerepében, utóbbi pedig a legősibb mesterséget űző „dolgozó nőként”. A katonadalokat éneklő Tóbisz Titusz hangjával pedig egyszerűen nem lehet betelni. Főnyeremény a Tháliának egy ilyen orgánum. Kassán egy szokatlanul elgondolkodtató, jól felépített, a háború borzalmai mellett a mára is reflektáló előadás született, modern színházi eszközökkel, fantáziadús, a körülményekhez képest látványos díszlettel, sokatmondó zenei betétekkel, ahol a mellékszereplők is sokat segítenek abban, hogy ne csak a végén álljon össze a kép, és hogy a színháztól elsősorban szórakoztatást váró nézők is nyugtalanul távozzanak a Tháliából.