Történetvezetés az őrület határáig

Hannibal Lecter (Gaspard Ulliel)Fotók: SPI InternationalA következő képeken a zavar, a zaklatottság sugárzik a vászonról, és borzolja az idegvégződéseket. Szenzációsan felvezetett kezdet. A két gyerek és arisztokrata szüleik kapkodva csomagolják a családi vagyont. A második világháború elért ódon, litvániai kastélyuk közelébe, menekülniük kell erdei birtokukra, hogy elkerülje őket a front. A véletlen mégis útjukba sodorja az öldöklő katonákat. Őrületes dinamikával folytatódik a film: hatalmas háborús ütközettel. Innentől kezdve a rettegés fokát kínálja a Hannibal ébredése. A szülők meghalnak, a két gyerek, Hannibal Lecter és kishúga egyedül maradnak a birtokon. Nem sokáig, mert érkeznek a sakálok, a náci bérencek. S mivel tél van, se vad, se hal, s érzik az éhenhalás határát, megölik a kislányt és megeszik.

Hannibal Lecter kamasszá cseperedik, de nem tudja feledni a húgával történteket, szenved a szovjet árvaházban, amelyet családi kastélyukban rendeztek be. Fájdalmas, de gyilkos tekintettel közlekedik a kamaszok között, a mindenre elszánás tüzel a szemében. Hamarosan megszökik, s ettől kezdve, amerre megy, ott pusztít a bosszúja. Egy francia kisvárosban telepedik le, ott talál rá ázsiai származású nagynénjére, aki ősi harcművészetekre (amelyekben ugyancsak jócskán munkál a bosszú) neveli a fiút. A harci szellem táptalajra talál, Hannibal Lecterben forr a bosszúvágy, s csak úgy darabolja szét, mintha csak párizsit szeletelne, a helyi halárust, mert az gyűlölettel sértegette a japán nagynénit. (Kitűnően alakítja a tehetséges, titokzatos és gyönyörű Gong Li színésznő.) Hidegen, érzéketlenül, szép lassan szabdalja az elhízott halászt az ősi japán szablyával, hogy minél intenzívebben és tovább érezze a fájdalmat.

Peter Webber rendező a kéjjel ölés esztétikájára építi a filmjét, s egy emberből lévő gyilokgép mechanizmusát vázolja. Arra a borzongató gyönyörre alapoz, ahogy Hannibal Lecter halott áldozatának kivágja az arcrészét, majd gombával körítve nyárson ropogósra sütögeti, és jóízűen elfogyasztja. Poklok tüze lobog ebben a filmben, olyan hatalmas energia feszíti. Kísérőnek pedig illeszkedő ördögi zenét kapunk, hogy szinte a robbanásig feszül a légkör a moziban; még a zajfogóval párnázott falak is lüktetnek a felfokozott zenei futamoktól.

Pontosan kidolgozott a történések logikája, Webber a teljes hitelesség határán tudja vezetni a cselekményt, sokáig a realitás talaján mozogva. Manipulál a nézővel, szinte hipnotizálja, elhiteti, hogy ifjú Hannibalunk is csak azt csinálja, amit a francia nyomozótiszt: felkutatja és megbünteti az álnéven élő háborús bűnösöket. Oly módon manipulál bennünket, hogy egyre inkább kíváncsivá tesz, mire képes még ez a vérengző, öldöklő figura, meddig tud elmenni, s hogy lehet vége ennek az iszonyatos emberevésnek. Egy idő után a sztori azonban elmozdul a valóságtól, s meglódul egy kicsit a film ritmusa is. Egyre látványosabban és elvetemültebben, egyre kifundáltabban, egyre nagyobb élvezettel és változatos eszközökkel pusztítja áldozatait az ifjú Hannibal. A film vége felé a vérfürdővel már az őrület határán vagyunk: az már súlyos lélektani kategória, amely arra késztet valakit, hogy irtózatos halálnemekkel pusztítsa el a megátalkodott háborús ordasokat. Itt már csak a pszichopata gyilkos öldöklési mániája a főszereplő.

Előzményfilmnek minősítik a Hannibal ébredését. Ez ugyanis már az ötödik történet a kegyetlen sorozatgyilkos figuráról. Várható volt, hogy mindenképpen hasonlítgatni fogják az előzőekhez, különösen az Oscar-díjas előddel, A bárányok hallgatnakkal vetik majd össze. És az is előrelátható volt, hogy Anthony Hopkins hiányát is felróják. Nem utolsósorban, hogy az ifjú Hannibált életre keltő fiatal francia színész, Gaspard Ulliel teljesítményének Hopkins lesz a fokmérője. Képtelenség azonban számon kérni egy ifjú, nem kevésbé nemes tehetségű színésztől, hogy úgy hozza a figurát, ahogy egy idősebb kollégája.

A fentiekből kiderül, hogy a Hannibal ébredése nem ún. művészfilm. Nem is lélektani. Thriller, sötét, véres, gyilkos mese, amely nem akar többet, mint a székekbe szögezve szórakoztatni úgy, hogy a néző idegi szinten harminchat fokos lázban égjen a film minden kockája alatt – van mit nézni, mesterien alakított, gazdag a film képi világa. Bár nekem nem magas a thriller-inger-küszöböm, már egy vészterhes zenével kísért kiadósabb késes dulakodásba is beleremegek, a Hannibal ébredése okozta harminchat fokos idegi láztól még harmadnap is égtem.

Nem nehezen fogyasztható, mélyen átélhető és magvas igazságokkal meg tanulságokkal szolgáló művészetet kínál Webber filmje, de üzenetet azért hordoz. Mondjuk olyat, hogy az emlékekkel vigyázni kell, mert olyanok, mint a kés, megsebezhetnek. Vagy hogy mi is olyanok vagyunk, mint azok a bizonyos, kalitkába zárt énekesmadarak, amelyek a filmben szerepelnek, s amelyeket finom pecsenyének készítenek el egy speciális vendéglőben. Tiltakozás nélkül elnézik, hogy társaikat sorban lemészárolják. És az is elgondolkodtató, amikor Hannibaltól megkérdezik: mi van benned, ami még szeretni tudhat?

E rokokó gyilkos történet kisugárzó ereje természetesen a Hannibalt alakító Gaspard Ulliel lényéből árad. Különösebb színészi teljesítményt nem igényel a figura: az ifjú francia színész (akit nálunk a Hosszú jegyességben láthattunk) azonban a tekintetével, finom arcjátékával, gyilkos mosolyával tökéletesen alátámasztja, amit elkövet.