Kultúra

Történelem, megismerés és történeti megismerés

Mit nevez(het)ünk történelemnek? Mindazt, ami a múltban megtörtént? Azt, amiről biztosan tudjuk, hogy sor került rá és amiről – adott esetben – több forrás is a rendelkezésünkre áll? És mi a helyzet azokkal az eseményekkel, jelenségekkel, amelyekről alig van forrásunk, amelyekről kevés vagy ellentmondásos a tudásunk, vagy csak sejtéseink vannak róluk? Ezek nem a múltunk részei? Milyen a történész viszonya a kutatási tárgyához (a történelemhez), a kutatói módszeréhez és ahhoz, amit a vizsgálódás során arról „előállít” (a történetírásnak) egymáshoz? Ezeket a kérdéseket (is) boncolgatja az Osiris Kiadónál megjelent legújabb kötetében Gyáni Gábor, a Magyar Tudományos Akadémia tagja, aki a magyar történettudomány képviselői közül a legtájékozottabb a történelemelmélet aktuális szakirodalmában, és minden bizonnyal a legkíváncsibb a megismerés képességeiről, lehetőségeiről és korlátairól szóló – többnyire – külföldi szerzők közt zajló polémiákra és ezek eredményeire.
Bödők Gergely

2021. február 14. 15:39

Történelem, megismerés és történeti megismerés
- Képarchívum

Sokirányú társadalomtörténeti munkássága mellett az elmúlt két évtizedben tudományos érdeklődését kiterjesztette a történetírás elméleti és módszertani kérdései felé is. Új érdeklődési körének sokirányú eredményeit összegző kötetei zömmel a történeti megismerés lehetőséginek kérdéseit, ezek módszerét és korlátait boncolgatják (Emlékezés, emlékezet és a történelem elbeszélése. Budapest, Napvilág Kiadó, 2000., Posztmodern kánon. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 2003., Relatív történelem. Budapest, Typotex Kiadó, 2007., Elveszíthető múlt. Budapest, Nyitott Könyvműhely Kiadó, 2010.). Most megjelent munkájának alapfeltevéseiben és érvelésmódjában Gyáni vállaltan a ma „virágkorát  élő” történetelmélet és történetfilozófiai kötetek eredményére és inspirációjára épít, és – ahogy fogalmazott – válaszait, amikre jutott a „legkevésbé sem történészeknek szóló tanmesének” szánta, hanem „puszta elmélkedésnek arról, hogy mit csinálnak, amikor írják a történelmet”. A szerző ugyanis a legkevésbé sem gondolja azt, hogy a történelem az a múlt egy lezárt, megmásíthatatlan és befolyásolhatatlan fejezete. A leírt történelem – véli, meggyőzően – nem az, ami volt, ami megtörtént, hanem az, amilyennek azt az elérhető forrásokra építve ugyan, de a saját szubjektumának a segítségével, tudásával, szorgalmával és – leginkább – különböző kérdésfelvetéseivel a történész „előállít”. De megírható-e az, ami volt?

A történeti tény, a történész és a filozófus

A történelem csak rá jellemző „differentia specifikájára” és sajátos jellemzőire irányuló tudománydefiníciós kérdések számos történészt megihlettek a múltban. A történetelméleti fejtegetésekre adott különböző szintű és mélységű válaszok kvintesszenciáját összegzi bevezetőjében a szerző. Edward H. Carr Mi a történelem? című, először 1961-ben publikált, nagyhatású előadás-sorozata kiemelte és hangsúlyossá tette a történeti tény fogalmára és mibenlétére irányuló vizsgálatokat, emellett pedig felhívta a figyelmet a történész hipotézisgyártó szellemi munkájára, valamint arra, hogy a történész egyáltalán nincs a „történelmen kívül, vagy a történelem felett”, hanem látásmódja az átlagemberekével egyező módon egyaránt kitett saját kora szellemi és társadalmi hatásának – azaz saját jelene folyamatainak. Az angol történész elméleteinek ismertetésén túl az olvasók megismerhetik a cambridge-i Peter Burke – kora elismert kultúrhistorikusának és történeti-antropológusának empirikus vizsgálódásait (a történelem elméleti kérdéseinek „leválása” a történetírásról, a történetírás tudománynak való elismerése – a természettudományoktól eltérő jellegének elfogadása és az értékítéletek befolyásoló szerepének tudomásulvétele), majd olyan, az 1990-es évek elejéig multidiszciplináris hatást kifejtő jelentős elméletalkotó társadalomtörténészek, szociológusok és filozófusok egymással is polemizáló narratíváiig, mint Mihail Bahtyin, Pierre Bourdieu, Michel Foucault, vagy Norbert Elias.

A történelem és történetírás természetének megismerésére irányuló vizsgálatok ugyanakkor legalább annyira megihlettek filozófusokat is, mint történészeket. Hegel a történetírás (vagy a történelem) „eredeti”, „reflektáló” és „filozófiai” olvasatát különböztette meg. A neves filozófus az első kategória képviselői közé a saját koruk történetét a „szellemi képzet birodalmába helyező” „eredeti történetírókat”, az ókori Thuküdidészt és Hérodotoszt sorolta. Másodikba kerültek a saját korukból közvetlenül szerzett tapasztalatoktól szellemi értelemben elszakadni képes, „szárazabb és egyhangúbb” beszámolót alkotó történészek – ezen irányzat úgynevezett kritikai válfajával jelölve saját kora meghatározó történetírását is. Hegel külön kiemelte a „történetíró saját külön szellemét” is, „melyet a historikus visz bele az általa elbeszélt múltba”. A filozófiai világtörténet képviselőinek szemléletét pedig – legalábbis a klasszikus német filozófia és idealizmus legnagyobb alakja szerint – „az események irányító lelke” mozgatja, tehát mindaz, ami történik az a konkrét és jelenvaló szellem megvalósulása.

Tény, esemény és nyelvi fordulat

Gyáni külön fejezetet szentel a történeti tény, a történelmi esemény – történeti struktúra, valamint a történelmi determinizmus fogalmának és az ezekről folyó viták bemutatásának is. A történeti tény – szögezi le – nem azonos a múltból ránk maradt eseményekkel és az ezeket rögzítő forrásokból kinyerhető adatokkal – amint ezt a 19. század elején fokozatosan szaktudománnyá formálódó történetírás pozitivista irányzatának képviselői gondolták. Az a hagyományosan elképzelt munkamódszer ugyanis, mely szerint a történeti adatokat csak össze kell gyűjteni, rendszerezni és meghatározott módon ok-okozati rendbe kell szerkeszteni, majd nincs más hátra, mint ezek „beszéltetésével” az eredményt elbeszélés formájába önteni, megdőlt. Az elképzelt „munkafolyamat” utolsó fázisa ugyanis (maga az elemzés) egyáltalán nem független a rendszerezéstől, és még kevésbé az elemző történész felkészültségétől, értelmezési és befogadási képességétől (azaz saját szubjektumától) és a korszellemtől. Az elemzést ráadásul nehezíti az is, hogy maguk a források is megbízhatatlanok, mert erősen függenek attól, hogy szerzőjük, rögzítőjük mit gondolt, mit tudott és mit tartott fontosnak rögzíteni. A történész ezért minden esetben nagyfokú forráskritikára kényszerül.

„Vízválasztó-e vajon, hogy az esemény vagy a struktúra képezi a történész vizsgálatának a tárgyát, a múlt megközelítésének fogalmi alapját?” – teszi fel a kérdést Gyáni a történelmi esemény és történeti struktúra viszonyának meghatározásakor. Magyarán: csak az a történelem, ami eseményszerűen történt meg – például a manapság is hagyományos államtörténet és politikatörténet, vagy van létjogosultsága a historizmus eseménytörténeti beállítottságát középpontba állító történetírástól eltérő diskurzusoknak is. Gyáni, értelemszerűen az utóbbi irányzatot is a vonatkozó fejezet hivatkozott szerzőinek olyan kérdésfelvetéseit is megpendítve, hogy mit tekinthetünk a „tulajdonképpeni eseménynek”, kizárólagos szempont-e a kronologikus elbeszélésmód,  és mennyire meghatározó a történészi beszédmód „nyelvi fordulata” – vagyis az az eszköz, amellyel a „múltat elbeszéljük”, és amely „nemcsak tárolja a múltban keletkezett és az idők során felhalmozott (történelmi) tapasztalatokat, amelyek még akkor is hatnak, amikor a múlt adott pillanata már végérvényesen tovaszállt, de újra is teremti a már elmúltat.”

Objektivitás

A történeti tény mibenlétének taglalásától Gyáni a kötet végére eljut a manapság is közszájon forgó – gyakran hiányolt, elvárt vagy megkérdőjelezett – történészi objektivitás bonyolult kérdésköréig. Leopold von Ranke még a történészektől azt várta el, hogy azok szigorúan úgy mutassák be a múltat, ahogy az való(já)ban megtörtént (wie es eigentlich gewesen). A legnevesebb és máig nagyhatású 19. századi történész kategorikus elvárásának megvalósíthatatlanságát a történetírás elméletére irányuló újabb és újabb kérdésfeltevések egy évszázaddal később is csak óvatosan kezdték megkérdőjelezni, holott a történetírói objektivitás lehetőségét Nietzsche már a 19. század végén elvetette. A történetírók munkájával szemben ezt a „naiv realista” elvárást a szociológus munkássága mellett és történészként is jegyzett Max Weber kezdte ki már 1904-ben. Weber a társadalomtudományi megismerés objektivitásáról, a megismerés és az ítéletalkotás, valamint a tapasztalatokon alapuló kutatómunka és az elméletalkotás viszonyáról folytatott vizsgálódásában – tudhatjuk meg a kötetből (is) – eljutott a tudományos gondolkodás „szubjektivitásának” elismeréséig. A ranke-i alapvetés megkérdőjelezésétől komoly és termékeny diskurzus zajlott le. Mindazok, akik a vitában részt vettek (például Charles Austin Beard és Peter Novick éles kritikái) olyan, máig ható és elgondolkodtató megállapításokra jutottak, mint hogy „a történelmi múlt a történész tudatán kívül létezik”, a történelmi múlt „nem több közmegegyezésnél”, ráadásul mint olyan, rögzíthetetlen, mert a megfigyelő személye (aki maga a történész) a múlthoz „nem férhet hozzá objektív módon”; összességében pedig mindannak, ami történt, nincs „teljes és világos struktúrája”, ennek híján pedig nem lehet (mert nincs is mit) rekonstruálni.

Történelem és műhely

A hazai történettudományt máig jellemzi a narratív, elbeszélő történetírói attitűd dominanciája és az önálló elméletalkotás intellektuális munkája iránti vállalkozó kedv hiánya. Ezért is van, hogy akiket a téma idehaza érdekel, zömmel ma is külföldi munkák magyar nyelvű fordításaira vagy a szintén az Osiris Kiadónál megjelentetett 2 kötetes Történetelmélet című „reprezentatív történetelméleti szöveggyűjteményre” támaszkodhatnak (Szerk.: Gyurgyák János–Kisantal Tamás. Budapest, 2006.). „A történeti tudás” így biztosan nagy hasznára lesz azoknak, akiket a történeti megismerés legkülönbözőbb – egykor megfogalmazott és ma is nagyon aktuális – elméleti kérdései érdekelnek, ráadásul túl azon, hogy imponáló és lefegyverzően gazdag az a tudásanyag, amit a szerző legújabb kötetében összegzett és továbbgondolt, eltűnődtet minket a múltról, a gondolkodásról és a múltról való gondolkodásunk időben változó sokirányú és roppant összetett folyamatairól is.

Mindaz tehát, amit a múltról tudunk, vagy tudni vélünk, maga a történelem? Vagy az a matéria, amit „történelemnek” nevezünk pusztán absztrakció és a történész elrugaszkodott fantáziájának a szüleménye? A kötetet letéve a válasz az, hogy egyik sem, illetve egy kicsit ez is és az is. Jó, ha tudjuk, milyen korlátokkal néznek szembe a történettudomány művelői, meddig terjednek lehetőségeik határai, milyen akadályokba ütköznek a források célzott vallatása terén, hogyan játszik szerepet „ítéletalkotásukban” a korszellem és az egyéni beleérző- és felfogóképességük, mekkora jelentősége van a szubjektív szintetizáló kvalitásaiknak. „A történeti tudásban” Gyáni számos létfontosságú elméleti kérdésre irányítja nemcsak a történész kollégák, hanem a történetírás elméleti kérdései iránt érdeklődő és nyitott olvasók figyelmét is, a legkevésbé sem állítva azt, hogy a kötetből nyerhető tudás nélkülözhetetlen ahhoz, hogy valaki történész legyen. Mert – ahogy ezt Gyáni az előszóban leszögezi – „ezek ismerete nélkül is lehet történelmet írni, de talán nem árt tudni a létezésükről, mivel láthatatlanul is ott munkálnak minden egyes gondolati rezdülés és minden egyes leírt mondat mögött. A dolgot kibeszélve akár még jobb történelem is kikerülhet a történész műhelyéből.”

A szerző

Gyáni Gábor, aki tavaly töltötte be hetvenedik életévét, a hetvenes évek közepétől Budapest Főváros Levéltárának levéltárosaként dolgozott. Az olvasók előbb zömmel várostörténeti (leginkább Budapest története iránti) és új szemléletű társadalomtörténeti érdeklődésének eredményeit olvashatták. 1982-től már az MTA Történettudományi Intézetében dolgozó fiatal kutató tudományos vizsgálódásának első figyelemfelkeltő eredményeit a Család, háztartás és városi cselédség című könyvében összegezte, ami 1983-ban jelent meg a Magvető gondozásában. Korán megmutatkozó tudományos és tudományszervező ambícióit és munkabírását sokirányban kamatoztatta: dolgozott a BUKSZ folyóirat szerkesztőjeként, részt vett a társadalomtörténet máig megkerülhetetlen „intézményének”, a Hajnal István Kör, 1988-as megalapításában (amelynek 2004–2010 között elnöke is volt) és majd három évtizedig tanított is: előbb 1990-től a Debreceni Egyetemen, majd 1994-től már az ELTE Bölcsészkarán, utóbb 2006–2019 között pedig a CEU-n is. A Kövér Györggyel közösen jegyzett, elsőként 1998-ban megjelent, azóta pedig számos kiadást megélt – Magyarország társadalomtörténete a reformkortól a második világháborúig című egyetemi tankönyvük máig megkerülhetetlen alapmű a témában.

(Gyáni Gábor: A történeti tudás. Budapest, Osiris Kiadó, 2020.)

Támogassa az ujszo.com -ot

Úgy vagyunk az újságírással, mint a hivatásos zenészek: fellépünk naponta a „kőszínházban", elegáns ruhában a hűséges, bérletes közönségünk előtt, vagyis eljuttatjuk a postaládákba, árushelyekre nyomtatott napilapként a fizetős Új Szót. És mondhatjuk azt, hogy kiállunk a mélyen tisztelt publikum elé a korzón is, kicsit könnyedebben szórakoztatjuk, elgondolkodtatjuk a közönséget, érzelmeket kiváltva az erre járó tömegből. Ez az előadás pontosan olyan szenvedélyes, mint a kőszínházi fellépés, ugyanúgy sok munkával jár, mégis ingyenes. Ha tetszett, hálásan fogadjuk adományát, amit a jelképes hegedűtokba helyezhet. Eddigi felajánlásait is szívből köszönjük az új hangszerekhez, a zenekar bővítéséhez, a repertoár kiszélesítéséhez: az ujszo.com naprakész működtetéséhez.

Ha támogatna bennünket, kattintson az alábbi gombra. Köszönjük.

Támogatom
Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik. Egyben felhívjuk figyelmüket, hogy a kommentekhez tartozó IP címeket a rendszer elraktározza.

Önnek ajánljuk
machajbefutott

Machaj veszi át a közmédia irányítását

Sulík

Sulík újabb csomaggal lepi meg a vállalkozókat

parlament k

Júniusban a Hlas nyerné a választást a Smer és az SaS előtt; négy százalék felett a Szövetség

dacnjie

GALÉRIA: Kikapott a DAC a Pakstól, Njie összeesett a pályán

A jelenlévők egyszerre emelték fel a kezüket (a szerző felvétele)

Egy helyben toporgás Nagymegyeren

Új Szó

Miről ír a pénteki Új Szó?

Legfrissebb galériák
Olvasta már?
logo

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

logo 18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.