Tollvonások a Madártábornokról

Fetisov tábornok (Ropog József) és Pepa (Cséplő Eszter), a vezeklő utcalánySomogyi Tibor felvételeA bolgár szerző műve – mint azt a műsorfüzetből megtudjuk – 1997-ben a Britisch Council nemzetközi drámaversenyén az év legjobb darabjának kijáró díjat nyerte el, mindeddig vagy két tucat ország színpadjain mutatták be. Sem Magyarországon, sem Szlovákiában nem tartottak még Bojcsev-bemutatót, így a szerdahelyi premier a magyar és a szlovákiai színháztörténet szempontjából is első a sorban; a fordítás/átdolgozás – Gágyor Péter munkája – erre az alkalomra készült. Igaz, a szerencsések már tájainkon is találkozhattak „madárezredessel”, néhány évvel ezelőtt a Színházi Nyitrán az egyik cseh vendégtársulat előadásában.

Bojcsev Madártábornokának helyszíne egy bolondokháza, valahol a balkáni havasokban: a Negyven szent vértanú kolostora, a megyei pszichiátriai központ hetes számú részlege. Annak idején tíz „reménytelen, de ártatlan” pácienst helyeztek el itt, mára négyen maradtak. Az orosz-bolgár Fetisov tábornok (Ropog József), a balkáni háborúk hőse, akit annyira megviseltek a harci élmények, hogy három éve nem szól, nem mozdul, mereven ül ott, ahova éppen teszik. Kiro (Szikra József), a süket színész, aki esténként a süket és vak televízió hírműsorai helyett a háború aktuális állásáról közöl körbe-körbe ismétlődő információkat. Matejev (Tóth Attila), a sokgyerekes cigány, aki a sötétben ici-picire zsugorodik, ezért aztán ilyenkor elemlámpával jár, nehogy valaki összetapossa, s nem mellesleg impotenciáját is gyógyíttatni szeretné. S itt van Pepa (Cséplő Eszter), a vezeklő utcalány, a világmindenség férfijainak nagy ismerője, aki bonyolult számításokat végez: ha naponta megvolt 15 kamionos a határhídon, akkor az öt év alatt mennyi...

Ebbe a seregletbe csöppen be az Orvos, azaz az elbeszélő (Kukola József), aki – magunk közt – hamarosan beismeri, hogy tulajdonképpen morfinista, s azért jött, mert reményei szerint ezen az isteni és emberi gondviseléstől egyaránt elhagyott helyen talál még az „anyagból” raktáron. Szerepét az ápoltak kétségek nélkül elfogadják, igaz, meggyőzően is alakítja, hiszen függősége kialakulása óta annyi szakkönyvet olvasott, hogy probléma nélkül diagnosztizálja a társait. Az Orvos megérkezése nem zökkenti ki a mindennapok kerekét, annál sorsdöntőbb hatással van a második csodás megérkezés: a szövetséges légierő segélycsomagjai landolnak véletlenül a közelben, egyenruhákkal, felszereléssel, csokoládéval... A hirtelen támadt „military miliőben” Fetisov magához tér, és energikusan katonai alakulatot szervez az ápoltakból. A cél sem lekicsinylendő: megtalálni azt a helyet a világban, ahol ez a maroknyi ember is boldog lehet. Ergo: csatlakozni az európai struktúrákhoz. A kapcsolat médiuma s egyben a példa: a madárvilág. Madár hozza az üzenetet is, a lábgyűrűjén, olvasata egyértelmű: GY.1.1. – Gyertek január elsején...

Az előadás a nézőtéren veszi kezdetét – rajtunk keresztül érkezik az Orvos –, s ott is ér véget, a Strassbourgban kalapozó kéksisakos kontingens dalával. Minimalista díszletbe helyeződik a történetet, a színpadon néhány széket, egy kisképernyős televíziót látunk, a háttér a hadseregben a leplezésre szolgáló terepszínű hálót idézi, rajta reklámok – Cetebe, Centrum, C-vitamin –, melyek az előadás végén, megfordítva, az ENSZ és az EU jelképeit mutatják. ĺme, az új „gyógyszer” minden gondunkra-bajunkra.

Gágyor Péter Bojcsev darabjában ideális alapanyagra lelt, hogy a brechti színházfelfogásban gyökerező előadást csináljon. Epikus ez a színház, de hála a pontos jelenetezésnek, s nem utolsósorban Zsákovics László temperamentumos, Balkánt idéző zenei motívumainak, valamint Čerťanská Dagmar koreográfiáinak, az előadás nem ül le, jó érzékkel a szükséges helyeken vált tempót. Persze, meg kell említeni Gágyor erősségét, a színészvezetést is, aminek köszönhetően felfokozott színpadi jelenlét, kiegyensúlyozott összjáték és emlékezetes egyéni pillanatok részesei lehetünk, még akkor is, ha – eufemisztikusan szólva – a szó olykor bizony elszáll... Erős hatású a mozdulatlanul is karakteres Ropog József, néha meg-megránduló arcával, itt és most meggyőző Kukola József hűvös, intellektuális kívülállása, parádésan ironikus Cséplő Eszter és Tóth Attila rózsatánca és Szikra József hírolvasói magánszáma.

Arra, hogy maradt bennem várakozás, csak szubjektív magyarázatot találok. Mondhatni, korhatárosat. Azt, hogy ez a fajta közösségi színház a fiatalabb generációkhoz talán nehezebben találja meg az utat. Talán azért, mert nincs ott mögöttünk megélve a ’70-’80-as évek fílingje, amikor a magára valamit is adó ember szamizdat kiadványokat dugdosott a matraca alatt, amikor egy-egy elhíresült, a rendszer arcszőrzetét megcibáló előadás kedvéért bármikor elhobózott a republika túlsó végébe (pedig messzebb is volt, mint ma). Talán az a szükséglet kopott meg, hogy azzal üljünk be a nézőtérre: azok, akik a színpadon állnak, lerakják a jeleket, majd kikacsintanak ránk, mi pedig tudjuk, hogy a sorok között kell olvasnunk, és ha és amikor sikerül, hazavihetünk majd egy rögöcskét a kisemberek és/vagy a független, nonkonformista szellemek igazságából, természetesen az aktuális közéleti-politikai kérdések tárgykörében.

Mert Gágyor Péter színházában ezt az indíttatást, közlési ingert vélem felfedezni; a Bojcsev-darab kínálta szövetből az aktuális közéleti szálat erősíti fel, helyenként a szatirikus politikai kabaré határáig. Kidolgozottak az ember identitásáról, a külső és belső rend, a normális és attól eltérő viszonylagosságáról valló részek is, mégis egysíkúbban hatnak. Az aktualitással pedig, különösen a színházban, mindig gond van. Hajlamosak vagyunk nagyon gyorsan úgy érezni, hogy az, amiről ma és itt beszélnek nekünk, tulajdonképpen a tegnap híre. Még az EU fénye és újdonsága is megkopott mára, pedig még bent sem vagyunk... Pár hónappal ezelőtt nagyobbat szólt volna... (Csak a margóra jegyzem meg, ilyen ez a stílus, ez a forma. Példaként a kaposvári színház két-három évvel ezelőtti Heller-adaptációját idézhetném, már csak azért is, mert sok szempontból – például a stílusát és a tartalmát tekintve is – hasonló a SZEVASZ Madártábornokához. A Mohácsi János rendezte Megbombáztuk Kaposvárt című előadást piedesztálra állította a magyar színházi szakma, s az alkotók azt is elmondták több fórumon, akkor és ott, amikor közönségük feje fölött naponta amerikai gépek húztak el a délszláv hadszíntér felé, félelmetesen hatásosnak bizonyult a produkció. Néhány hónappal később, egy nemzetközi fesztiválon, azaz később és másutt, a hatása már a mérsékelt visszhang-diszkréten kinyilvánított unalom tengelye mentén alakult. S ennek csak félig lehet az a magyarázata, hogy a Színházi Nyitrán évek óta az erőteljesen esztétizáló színházi világok bizonyulnak igazán sikeresnek.) A szerdahelyi Madártábornok esetében felmerül még egy szűrő, amelyen keresztül érdemes megnézni ezt az előadást. Gágyor Péter németországi emigrációjából hazatérve rendezőként két előadást jegyzett a komáromi Jókai Színházban, majd ugyancsak Komáromban hozott létre egy független produkciót, Albee Nem félünk a farkastól című darabját vitte színre. Azóta pedig itt van a SZEVASZ-projekt, azaz a Szerdahelyi Városi Színház terve. Az Albee- és a Bojcsev-előadás, már ami a szervezési hátteret illeti, sokban hasonlít egymásra: adott feladatra meghívott színészek, próbák ahol lehet, előadások szintúgy egy befogadó helyszínen. Persze, abban a reményben, hogy előbb-utóbb valahol mégis beállhat a kocsiszínbe Theszpisz kordéja. Igaz, Csallóköz metropolisza mintha visszafogott lelkesedéssel fogadná be a kezdeményezést. Nem tartozom azok közé, akik azt gondolják, ebben a kisvilágban nem élne meg még néhány színház. Sőt, inkább azt gondolom, az eddig ilyen-olyan körülmények között létrehozott két előadás is azt bizonyítja, nem a mamutméretű intézményi háttér függvénye egy-egy produkció milyensége, s viszonylag szolidabb ráfordítással is lehet és érdemes valamit csinálni. Azt azonban megfontolandó kérdésnek tartom, egy rétegszínház hol és mi módon keresi a maga (réteg)közönségét.