Több értő olvasóra lenne szükség

Hatodik, semmi szín című verseskötete nem kevésbé karcos, mint az előző, az avasi keserű. „hiba nincs, csak a tábla: nem kijárat” – írja az egyik versben, visszautalva két másik kötetére. Tekinthető összegző kötetnek a mostani?

Nem gondolom, hogy összegző kötet lenne, annak ellenére sem, hogy – ha jól emlékszem – minden korábbi könyvemre szövegszerűen visszautalok a semmi szín verseiben. De most sem tudom, mit lehetne összegezni, pontosabban: hogy hogyan. És nemcsak arra gondolok most, hogy az irodalmon kívül vizuális művészettel is foglalkozom, hanem az egyes köteteim önmagukban zárt szerkezetére – még ha az első kettő között volt nyilvánvaló kapocs is az egymásba érő cikluscímek révén –, illetve az alkalmazott versnyelv változásaira. Reményeim szerint ezt lehet fejlődésnek nevezni – ez vezetett ama „karcossághoz”, melyet a kérdése elején említett.

„Az irodalom veszélyes” – olvassuk ugyancsak a könyvben. Valóban az?

Eredetileg ez a mondat egy hosszabb, prózában írt szöveg zárását ütötte föl, ahogyan a semmi szín mindegyik verse egy-egy eredetileg prózában írt és jellemzően hosszabb szöveg átirata. Ott egy meglehetősen őrült perspektívájú fikció szerepelt előtte: a Hold túloldalán állomásozó, és azon keresztül dezinformációkat sugárzó földönkívüliekről, ami ellen nem véd az alufóliával kibélelt sapka. Na meg arra a régi közhelyre is gondolhattam talán, hogy „az élet majmolja a majom művészetet”.

Ha már prózában írt szövegnek indult, miért lett végül belőle vers? Prózakötete viszonylag régen, Spiegelmann Laura álnéven jelent meg a Magvetőnél. Megtörténhet, hogy legközelebb egy versnek indult szöveg növi ki magát regénnyé?

Azt hiszem, bármi megtörténhet, vagy majdnem bármi – de azért túlzottan valószínűnek sem tartom ezt a forgatókönyvet. Végül is, amit bele lehet sűríteni egy versbe, miért kellene megírni regénnyi terjedelemben? Az viszont elképzelhető, hogy ha valamikor elég erőt érzek magamban, írok egy újabb regényt. Abban feltűnhet néhány olyan téma, helyzet vagy epizód, melyeket már megírtam versben korábban.

Ír, fest, fordít, lapot, könyveket szerkeszt. Mennyire biztosít megfelelő életpályamodellt az irodalom?

Van néhány szerző, aki meg tud élni az irodalomból, de persze ők sem pusztán az írásaikból élnek meg – kivéve, ha az MMA életjáradékát vagy havi apanázsát kapják –, hanem emellett drámát, forgatókönyvet, szappanopera-dialógust írnak, dramaturgkodnak stb. De nagyon kevés emberről van szó. Ami engem illet, szerintem mindent elmond, hogy ma például azon gondolkodom, hogy miután befizettem a csekkeket, miből fogom az albérletet kifizetni.

Több éve a komoly irodalmi lapnak tekintett Műút szerkesztője. A lap többször a megszűnés szélére sodródott a források csökkenése vagy elmaradása miatt. Most mi a helyzet a folyóirat háza táján?

A Műút idén – még? – nem selyemzsinórt kapott, „csak” korbácsot: a nyomtatott lapra az igényelt összeg felét, a portálra a harmadát ítélték meg nekünk, hat helyett csak négy számot tudunk kihozni ebből, és egy erősen minimalizált költségvetéssel is nagyjából marad egymilliós hiányunk. E hiány enyhítésére, a költségvetési szakadék áthidalására hoztuk létre a Műút Baráti Kört, melyhez bárki csatlakozhat 1000 forinttal, de persze nagyobb összeggel is lehet támogatni a lapot. Egyelőre sajnos nem túl sokan szálltak be.

Egy szerző vagy egy irodalmi lap népszerűsége, keresettsége nagyban függ a reklámtól, az irodalmi piac elvárásaitól? Ha ez így van, komoly veszélyekkel kell szembenéznünk, amikor a minőség helyett a piac kénye-kedve dönt.

Nem gondolom ilyen komoly veszélynek azt, ha a piac dönt – a minőség így is, úgy is számítani fog mindig. Elég, ha csak megnézzük, hogy az irodalmi lapokat kik olvassák. Jellemzően kritikusok, szépirodalmi szerzők és megszállott irodalombarátok, akiknek a minőség az elsődleges. Vagy nézzük a Műút történetét: amikor 2007-ben elindultunk, nem volt külön reklámkampányunk a friss periodika kapcsán, két bemutatót szerveztünk az első számmal két írótáborban, és eléggé egyértelműen és karakteresen megmutattuk, mit és hogyan akarunk csinálni, és ezt a további számokkal rendre megerősítettük, máig megerősítjük. Ez, és nem a reklám vezetett ahhoz, hogy a Műút ma konszenzusosan a legfontosabb folyóiratok között van. Persze a reklám sosem árt, ahogyan, mint mondani szokták, a jó bornak is kell a cégér.

Szöveggyár-tábort vezet, ahol az egyik kiemelt cél a tehetséggondozás. Szükség van ennyi költőre, irodalomértő szakemberre? Gondolom, ezek nem hiányszakmák.

Sőt abban az értelemben nem is szakma, amilyen kontextusban a „hiány” szóba kerülhetne. Viszont azt gondolom, egy nemzetet és a kultúráját alapvetően meghatározza a nyelve és annak elsődleges művelési területe, az irodalma. És azt is látom, hogy a viszonylag sok pályakezdő író, költő jó része később lemarad, lemorzsolódik – de nem szűnik meg irodalombarátnak lenni, és értő olvasó marad. És még sokkal több értő olvasóra lenne szükség. Persze nem csak ezért fontos számomra a tehetséggondozás: ahogyan szerkesztői alapelveimet, úgy ezt a tevékenységemet is meghatározzák a saját pályakezdésem tapasztalatai. Minden erőmmel azon vagyok, hogy a mai fiatalok elindulása sokkal problémamentesebb, méltón kezelt legyen, ezért is közöl a Műút a többi laphoz képest több fiatalt, ezért szervezzük a táborokat, ezért ülünk le műhelymunkára többször például a szöveggyárasokkal is, vagy ezért küldik eleve úgy a verseiket, hogy várják a megjegyzéseim, javaslataim, jegyzeteim.

Jövőre lesz negyvenéves. Előreláthatólag készül valamilyen öszszegző kötettel, performansszal, vagy a számok hidegen hagyják, nincs jelentőségük?

Épp elég riasztó ez a szám ahhoz, hogy ne akarjam külön ünnepelni – egyébként sem szoktam születésnapot (sem) ülni. Összegző kötet biztosan nem lesz, de másmilyen sem valószínű. Viszont tervben van egy kiadvány, egy új, a mostani tevékenységeimtől némiképp eltérő projekten dolgozom, az reményeim szerint megjelenhet jövőre. De ennek épp nincs köze a koromhoz.

Akkor tehát kortalan…

Na az bizonyosan nem vagyok, nagyon is érzem a koromat, elkezdtem őszülni, lassulok, fáradok, a szemem, ha még nem is riasztó mértékben, de romlik.

Ayhan Gökhan