Tizenöt nap zenével II.

Fischer IvánFotó: hcMost is Fischer dirigálta a Fesztiválzenekart, és koncertjük zenekar és karmestere közötti egészen különleges szimbiózisról, harmóniáról adott tanúbizonyságot. Mind Bartók Béla húros-, ütőhangszerekre és cselesztára írt Zenéjében, mind Szergej Rahmanyinov 2. szimfóniájában abszolút beavatott, bele- és ráérző interpretációt nyújtottak a budapesti vendégek. Fegyelmezetten, lelkesen, hatalmas technikai tudással és tévedhetetlen kifejezőerővel közelítették meg nemcsak Bartók remekművét – ez, ugye, természetes is lenne –, hanem Rahmanyinov nagy ívű, oroszosan áradó melodikus hullámait is. Némi meglepetésemre nem volt teljesen telt ház a Vigadóban, a lelkes közönség azért két ráadást is „kikövetelt” Fischeréktől: Dvořák egyik szláv táncát és Bartók Román népi táncaiból egy részletet, melyeket a szimpatikus karmester szlovákul konferált be, a publikum némi derültségére.

Egyetlen szabadt hely sem akadt viszont a linzi Bruckner-zenekar fellépésén. Ebben minden bizonnyal a lazább múzsa felé hajló dramaturgia is ludas. Leonard Bernstein világhírű West Side Story című musicaljéből összeállított Szimfonikus táncai, egy fiatal, Miguel Kerstman nevű brazil zeneszerző a brazil tengerpart hangulatát megéneklő művének ősbemutatója és Phil Glass amerikai minimalista komponista négy szaxofonra és zenekarra írt versenyműve nemcsak egzotikus, vonzó tájakra kalauzolta el a nagyérdeműt, hanem ízes, ropogós, szimfonikus dzsesszel és pattogó ritmusokkal fűszerezett (kortárs) zenei élményt nyújtott. Dennis Russell Davies karmesteri pálcájának és a zenészek kiváló technikai felkészültségének, muzikalitásának köszönhetően lendületes, magával ragadó előadásban hallhattuk a – nemegyszer túl hatásvadászó, elsősorban üzleti siker felé kacsintgató – darabokat.

Már hagyományosan a házigazda Szlovák Filharmónia Zenekara gondoskodik a nyitó és záró koncertről. Most sem volt másképp. A fesztivál egyik idei csúcspontját jelentette Libor Pešek, a cseh származású, de már évtizedek óta Angliában élő, a nemzetközi élvonalhoz tartozó karmester vendégszereplése a nyitó hangversenyen. Szkrjabin orosz expresszionista szerző Az extázis költeménye című szimfonikus műve páratlan következetességgel felépített, mesterien formált, ihletett módon csendült fel kezei alatt. Hasonlóképpen Csajkovszkij népszerű Hegedűversenye, amelyben Sarah Chang ifjú ázsiai hegedűművésznő sziporkázott elragadóan és magabiztosan. A zárókoncertet, amelynek műsorán Arthur Honegger Dávid király című nagyszabású oratóriuma szerepelt, a távozó kormány néhány minisztere is „megtisztelte” jelenlétével. Nem volt könnyű dolguk, mert a huszadik századi klaszszikusok közé tartozó komponista stílusa kezdők számára nem egykönnyen emészthető... (Hogy a tisztelt olvasót némi pletykával is szórakoztassam, megjegyzem, hogy a záró koncertet követő fogadáson igencsak hamar, körülbelül egy fél óra leforgása alatt elfogyott minden inni- és ennivaló. Örök rejtély marad számomra, hogy mi eme botrányos faux pas oka: több vendéget hívtak-e meg a kelleténél, vagy alulkalkulálták a vendégek várható evő-és ivókészségét?)