Tizenöt nap zenével I.

Pierre Amoyal hegedűművész csillogó-villogó, impulzív játékkal ajándékozta meg a közönségetFotó: hcTalán ez a presztízsjelleg magyarázza a tényt, hogy az ország (nem csak) kultúrájának gyászos anyagi helyzete nem befolyásolja különösebben a rendezvény színvonalát, s a fesztivál látogatottsága változatlanul magas. 15 nap, 24 koncert, 11 operaelőadás – ember, azaz kritikus legyen a talpán, aki többé-kevésbé reprezentatív áttekintésre vállalkozik a rendezvények tömkelegében. Ráadásul az operaelőadások és hangversenyek egyidejűleg zajlottak. E sorok írója 13 koncertet élvezett (ritkábban szenvedett) végig. Hagyományosan a nagyzenekari koncertek képezik a Pozsonyi Zenei Ünnepségek legerősebb pillérét. Az idén a Szlovák Filharmónia és a Szlovák Rádió Szimfonikus Zenekaron kívül öt külföldi zenekart üdvözölhettünk a fővárosi Vigadó pódiumán, többnyire a szomszédos államokból. Hazai programmal mutatkozott be a franciaországi Montpellieri Nemzeti Szimfonikus Zenekar. Ernest Chausson hegedűre és zenekarra írt Poémáját, valamint Maurice Ravel ugyanerre az összeállításra keletkezett Tzigane hangverseny-rapszódiáját Pierre Amoyal hegedűművész csillogó-villogó, impulzív, drámai színekkel fűszerezett előadásában élvezhettük. Talán még ennél is jobb benyomást keltett Claude Debussy A tenger című remekművének interpretációja. Friedemann Layer karmester önfeledt, felszabadult muzsikálásra ösztönözte a játékosokat. Sejtelmesen érzéki, háborgó hullámokat idéző, sokrétű, remekül felépített előadásról gondoskodott. Ennél néhány fokkal kevésbé tetszett a Varsói Filharmónia vendégszereplése. A legrangosabb lengyel zenekar is kizárólag hazai, huszadik századi műveket tűzött programjára, valamint a szólista itt is hegedűművész volt – ezzel azonban vége a párhuzamoknak. Szymanowski 1. hegedűversenye a hallgató szempontjából nagyon nehezen emészthető kompozíció, és Konstanty Andrzej Kulka hegedűje nem sok segítséget nyújtott élvezetéhez. Bár technikailag biztos, olykor briliáns, de kifejezésben elég semleges, langyos teljesítményt nyújtott a lengyel szólista. Hasonlóképpen a zenekar és Antoni Wit karmester zenélését is inkább átlagosnak, mint kiemelkedőnek, inkább közömbösnek, mint izzón áthevültnek nevezném. Ez érvényes Krzysztof Penderecki híres kortárs szerző 2. Karácsonyi szimfóniájának megszólaltatására is, amely mellesleg a címével szöges ellentétben szinte tobzódik a depresszív, komor, sötét hangulatokban és karakterekben. A zenei ünnepségek egyik csúcspontját a Cseh Filharmónia koncertje jelentette. Közép-kelet-Európa talán legjobb szimfonikus zenekarát az a Vladimír Ashkenazy vezényelte, aki zongoraművészként szédületes karriert futott be, s most már évtizedek óta nagy figyelmet szentel a karmesteri pálcának is. Gustav Mahler egyik leggyakrabban játszott kompozíciója a 2., Feltámadás címet viselő szimfónia. Bevallom, valamivel többet vártam Ashkenazytól, aki a másfél óra terjedelmű, gigantikus darab első felében nem koordinálta mindig kifogástalanul a kétségkívül borzasztóan nehéz, sokszólamú, rengeteg jelentékeny részlettel, jelentéssel teleaggatott zenekari szövedéket. Tolmácsolása monumentális, kedveli a nagy, statikus zenei egységeket, kevésbé szeret bíbelődni a finom apróságokkal, egy fokozás gondos megmunkálásával. Ez az interpretációs stílus addig hatott kissé zavaróan, amíg a szimfóniában túlsúlyban volt a nyugtalan tépelődés, a gyász, a fanyar szkepszis, a békétlen keresés. A remény fényének megjelenésétől kezdve, az utolsó ítélet apokaliptikus képzetein keresztül a feltámadás felemelő-megrázó élményéig egy teljesen magával ragadó, összefogott, átszellemült, szinte eksztatikus muzsikálást hallottunk a Cseh Filharmonikusoktól és Ashkenazytól, amelyből a Prágai Filharmonikus Kórus és a két kiváló énekesnő, a dán Inger Dam-Jensen, valamint Birgit Remmert is jócskán kivette a részét. Mindent egybevéve egészen remek, kiemelkedő koncert volt ez, amilyenben a hazai zenekedvelőknek nagyon ritkán van részük.