Titanic: az utolsó melódia

A Titanic luxushajó rövid, ám hányatott történetében az „Isten” fogalom említést nyer mind a kezdetnél, mind pedig a tragikus végnél. Amikor 1911. május 31-én ünnepélyesen vízre bocsátották, a White Star Line hajóépítő társaság egyik alkalmazottja büszkén kijelentette: „Ezt a hajót még maga az Isten sem süllyesztheti el.” A mondat annyira elhíresült, hogy később maguk a tengerészek is biztosították az utasokat: „Igen, maga az Úristen sem tudja elsüllyeszteni e hajót.”

A következő évben a Titanic ötnapi hajózás után, éjjel fél háromkor végérvényesen széttörött, és elsüllyedt. A távírdász tanúsítása szerint egy dallam hallatszott róla az utolsó percig, úgyszintén Istent idézve: „Közelebb, közelebb, Uram, hozzád...”

Az Istennel szilárdan állva, Isten nélkül elsüllyedve: erről szól az e vasárnapi evangélium is. Míg a félelmetesen imbolygó bárkában az apostolok elveszítik lábuk alól a talajt, Isten fia, Jézus Krisztus szilárd léptekkel halad a háborgó tengeren (Mt 14, 22–32). De célja nem a lenyűgöző akrobatamutatvány, annál inkább jelképes gesztus. Ahogy Mózes megmentette az Ószövetség népét, mikor általvezette őket a Vörös-tengeren, most Ő, maga Isten fia lépked biztonsággal a Genezáreti-tó vizén. Mégpedig a Megváltó magabiztos fölényével, ki szilárd léptekkel kívánja vezetni népét, s otthont nyújtani neki egy biztos lelki talajon. Ám minden egyetlen dologtól függ csupán: akadnak-e emberek, kik hajlandók hittel követni Őt.

Ahogy a mitológiai titánok fellázadva az istenek ellen az alvilágba űzettek, úgy sokan a Titanic vesztét is büntetésként fogták fel, a modern ember önteltségéért, amiért azt hitte, műszaki fejlettségével még az „Isten sem” versenyezhet. A 18. zsoltár sorai mintha előrejeleznék az effajta gőg kockázatait: „Dörgött az Úr az égből, hallatta hangját a Fölséges: jégeső és az izzó parázs. Kilőtte nyilait és szétszórta őket, leküldte villámait és szétzavarta őket. Előtűntek a vizek forrásai, feltárultak a földkerekség alapjai korholó szavadtól, Uram, haragod leheletének fúvásától.” (Zsolt 18, 14–16)

Ezért a vízen biztosan lépkedő, majd a hullámok közé süllyedő Péter története mindig időszerű. Míg tekintetét alázattal Jézusra emeli, szilárdan áll. Mihelyt több figyelmet szentel a szél erősségének, mint Krisztus erejének, sülylyedni kezd. Mikor tekint végre az emberi nem Péterrel a mindenható Krisztusra? Isten hatalmára, mely egyedül képes a fuldokló emberiséget kihúzni a bűnök és az istenkáromlás tengeréből? Az egyház (melynek „sziklája” Péter s az ő követői) feladata a modern világban – e témáról a következőképpen ír Marcin Król lengyel publicista: „A vallás és tehát az egyház újra a legfontosabb résztvevőjévé válik az emberi lelkekért vívott harcnak.”

A Titanic-katasztrófa után a Közelebb, közelebb, Uram, hozzád nosztalgiasláger lett – csak Franciaországban állítólag 50 000 lemezt adtak el belőle –, ám az emberiség bizony nem került „közelebb” Istenhez. Épp ellenkezőleg, a 20. század eleji tengeri katasztrófa csak előrejelezte a többit, a háborúk s az üldözések vérfürdőit. Pitirim Sorokin szociológus statisztikákkal bizonyította, hogy a történelemnek ez a százada volt „a legvéresebb és a legháborúsabb” mind közül.

S ha a Titanic – mint azt már akkor sokan észrevették – figyelmeztető felhívás volt a 20. század számára, vajon minek a mementója a harmadik évezred elején a New York-i üszkös romhely? És vajon mit jelképez az a tény, melyet Giuliani polgármester is csodának nevezett, hogy a lángok, füstölgő romok közt épségben maradt a Szent Pál-templom?

Richard Herzinger, a Die Zeit szerkesztője szeptember 11-ével kapcsolatban azt írta, hogy „a hit és a megismerés területe között éles határvonalat kell húzni úgy, hogy a vallási alapelveket és az államjogi, valamint polgári előírásokat egyformán meg lehessen különböztetni egymástól.” Csakhogy a templom, mely állva maradt a romba dőlő felhőkarcolók közt, a kétségbevonhatatlan igazságok létét szimbolizálja, az igazságokét dolgokról és emberekről, s mindennek és mindenkinek a Teremtőjéről. Herzinger „éles határvonala” ezeket az igazságokat alkalmi vallási luxussá redukálja, vagy amolyan szabadon választható társadalmi felépítménnyé, ami elképzelhetetlen. Hisz ezek az igazságok a teremtés legmélyebb logikájából erednek, amit nem hagyhatnak figyelmen kívül sem a polgárok, sem az államférfiak, mert nélküle óriási káosz fenyegetne. Az idő kevés, a víz emelkedik... Nincs idő határvonalakra, sürgősen le kell küzdeni minden megosztottságot, s újra énekelni, és megvalósítani azt a Közelebb, közelebb hozzád, Uramat. Itt az idő, hogy Péterrel kiáltsuk: „Uram! Ments meg engem!” Ments meg minket!

A szerző római katolikus pap