The Black Eyed Peas: Monkey Business

Az amerikai hip-hopnak a környékünkön nincs nagy piaca, a rádiók is mellőzik, mivel többségében idegen a fülünknek. Az USA-ban viszont napjainkban ez a zenei stílus a legjobban eladhatók közé tartozik a boltokban, holott a rádiók ott is mostohán bánnak vele. A The Black Eyed Peas a hip-hopot slágeresebb dallamokkal fűszerezi, ezáltal az európai közönség számára is emészthetővé válik. Nem talált ki semmi újat a csapat, a The Fugees ezt már alkalmazta, 1996-ban nagyjából ezzel a módszerrel hódította meg a nagyvilágot. Csakhogy azóta – érdekes módon – senki sem próbálkozott meg vele.

A break és a hip-hop bűvöletében élő will.i.am és apl.de.ap a gimnáziumban ismerkedtek meg, és két formáció után a szintén breaktáncos múlttal rendelkező Taboo-val megalapították a The Black Eyed Peast. A trió a szociálisan érzékeny, a gengszterséget elvető, tanító célzatú hip-hop egyik reménységének számított az USA nyugati partján – a szakemberek a De La Soul és az A Tribe Called Quest örökösét látták benne. Az első két lemezükről dicshimnuszokat zengtek a kritikusok, ám a közönség körében a nagy áttörés nem igazán jött össze. Elmondásuk szerint a második album húzódala, a Macy Grayjel készült Request + Line segítségével jöttek rá arra: slágeres refrénekkel nagyobb népszerűség érhető el. Az ember azt gondolná, ilyen (amúgy kézenfekvő) felismerés után már semmi sem szólhat közbe, mégsem mentek simán a dolgok. 2001-ben láttak neki a harmadik lemeznek, de alkotói válságba kerültek, a csapat a feloszlás szélére sodródott. Ekkor lépett színre Fergie, aki úgy kellett, mint egy falat kenyér. Az énekesnő szerződtetése után voltak csak képesek igazán lazítani a hangzásukon, a popos refrénekre helyezték a hangsúlyt. Eredetileg egy dal erejéig kérték fel az együttműködésre, viszont annyira elégedettek voltak az elkészült felvétellel, és olyan inspiráló volt a hangja, hogy állandó taggá vált. A 2003 őszén kiadott Elephunk című korong egy teljesen más együttest mutatott: a dallamos, popos zenei alapokat a lemezcímhez méltóan funkkal oltották be. Az albumból közel nyolcmillió fogyott el világszerte, és négy sláger született róla – a legnagyobb, a Justin Timberlake közreműködésével készült Where Is The Love hat hétig vezette a brit kislemezlistát.

A The Black Eyed Peas negyedik lemeze, a Monkey Business az Elephunk által kitaposott utat járja, még az előzőnél is dallamosabb felvételeket vonultat fel. Az albumon ismét hallható Justin Timberlake, a My Style című dalban – a They Don’t Want Musicban a „soulnagypapa”, James Brown, a Union címűben pedig Sting teszi tiszteletét. Ez utóbbi az Englishman In New York zseniális átdolgozása. A Don’t Phunk With My Heart után másodikként a Don’t Lie című felvételt másolták ki maxira, de bármelyiket kiadhatták volna, nincs rajta töltelékdal. A dolog egyetlen szépséghibája nem a lemezhez köthető. A tagok bejelentették, turnéjuk után külön utakon járnak majd, mivel szükségük van az önkifejezésre, szeretnék bebizonyítani, egyedül is megállják a helyüket. Arról egyelőre nem beszélnek, hogy szólópályájuk a csapat végét jelenti-e. Sajnos biztos vagyok abban, önállóan képtelenek lesznek hasonlót alkotni. A The Fugees tagjai sem tudtak.