Testről, lélekről és Oscarról – interjúnk az Oscar-gáláról hazatért Borbély Alexandrával

Melyik út tűnt hosszabbnak? A Los Angelesbe vagy a haza vezető?

Az utóbbi. Lekéstük ugyanis az első gépet, így egy nappal később indultunk haza. Los Angelesből azonban negyvenperces késéssel érkeztünk meg Münchenbe, s hiába rohantunk át a repülőtéren, már nem engedtek fel bennünket a budapesti járatra. Az orrunk előtt zárták be az ajtót. Tizenkét órás út után négy órát kellett várnunk a következőre. Nem is vagyok még egészen magamnál.

Tett már meg nagyobb távolságot az életében, mint most, Los Angelestől Nagycétényig?

Nem sokkal azután, hogy leforgattuk Enyedi Ildikó Testről és lélekről című filmjét, a barátnőmmel elutaztunk tíz napra Balira. Eddig az volt életem leghosszabb repülőútja. Amerikában most jártam először. Mondtam is Ervinnek, amikor mentünk, hogy milyen érdekes, az első amerikai utam ez, és máris az Oscarra vezet. Elképesztő!

Akárcsak az az út, amelyet Berlintől Los Angelesig tett meg a filmmel. Az a sok elismerés! Indiába még zsűritagnak is meghívták, s az elmúlt hetekben Budapesten is háromszor díjazták. Elsőként a magyar filmkritikusok.

A tőlük kapott díjat azért nem tudtam személyesen átvenni, mert éppen akkor Stockholmban voltam. A Magyar Filmdíjat és a Jásza Mari-díjat pedig azért nem, mert még Los Angelesben pihentünk. Dávid, a testvérem nem egy bőbeszédű fiú. Amikor megtudta, hogy Jászai Mari-díjjal tüntettek ki, annyit írt SMS-ben: „Ezt meg kedy si stihla?”
 

De ott, kint megünnepelte, hogy itthon is ilyen komoly szakmai elismerésekben van része?

Nagyon boldog voltam. Az lett volna jó, ha legalább a Jászai Mari-díjat személyesen átvehetem. Fájt a szívem egy kicsit, de közben arra gondoltam: milyen nagyvonalú velem Máté Gábor, az igazgatóm és az egész Katona József Színház, hogy ennyi napra elengedett. Ezért nem rohantam haza. Ha már kint voltam, ki akartam használni az alkalmat. Nem is bánom, hogy kint maradtunk, csodásan éreztük magunkat. Kaliforniában tényleg mindenki nagyon kedves, mindennek szívből örülnek. Vettem egy szép, élénksárga kabátot. Minden harmadik ember megjegyezte, milyen jól áll rajtam. Be kell vallanom: előítéleteim voltak Amerikával kapcsolatban. Nem is vágytam oda, az az igazság. És most itt ez a hatalmas pozitív csalódás. Azt láttam, hogy mindenki örömmel végzi a munkáját. Megbecsüli, mert tudja: pillanatok alatt a helyére léphet valaki más. De nem ezért kedvesek. Erre nevelték őket. Ezt szokták meg. Miért lenne jobb, ha egész nap az tükröződne az arcodról, hogy eleged van az egészből?

Az Oscar-gála is ilyen pozitív élmény marad?

Ott azért valami nem stimmelt. Egyáltalán nem akarok panaszkodni, inkább csak elmondom, mit tapasztaltam. Mielőtt kihirdették volna a legjobb idegen nyelvű film kategóriájának a győztesét, levittek bennünket a nézőtér első blokkjának a második sorába. Ott ültünk a bejelentésre várva, de egyszer sem mutatott bennünket vagy legalább Enyedi Ildikót a kamera. Bejátszottak a filmből egy rövidke részletet, mi pedig arctalanok maradtunk. Jó, tudom, ez egy amerikai tévéshow, az amerikaiakat pedig csak azok érdeklik, akiket ismernek, de egy percig nézhettek volna számukra ismeretlen arcokat is – ha már versenyben voltunk. Sem az orosz, sem a svéd, sem a chilei, sem a szíriai film alkotóit nem vette a kamera. Mintha ott sem lettünk volna.
 

Berlin viszont a tenyerén hordozta.

Amióta megkaptam az Európai Filmdíjat, valami olyat érzek, mintha egy életre megnyugodtam volna. Ez persze nem azt jelenti, hogy a díj nem ambicionál, épp ellenkezőleg! Sok mindent szeretnék megmutatni magamból, sokféle szerepet szeretnék még eljátszani, mert az elismerések azt jelzik: érdemes ezt csinálnom. Élek-halok ezért a munkáért. Emiatt költöztem el a szüleimtől egy másik országba, de már tudom, mert bizonyosságot nyert, hogy mindaz, amit eddig tettem, azt helyesen tettem. Jól éreztem, hogy errefelé kell mennem. Nem is voltam szomorú, amikor a chilei filmnek adták az Oscart. Ildikóval egymásra néztünk, és azt mondtuk, nem baj, mi akkor sem vagyunk csalódottak. Itt vagyunk, boldogok vagyunk, nincs semmi baj. Ott lenni a legjobb öt között, és hogy 91 ország vette meg a filmet, ez is óriási elismerés.

Los Angeles és Berlin vörös szőnyege között, már ami a bevonulást illeti, látott különbséget?

Berlin, amikor az Európai Filmdíj gáláján voltam, máshogy hatott rám. Ott óriási volt a tét, hiszen az én munkámat értékelték. Észrevették, hogy ez az alakítás figyelemre méltó. Ezért éreztem azt a helyzetet különlegesebbnek. Azt már semmi nem tudja felülmúlni a lelkemben. Amerikában rögtön elszomorodtam. Ervinnek ugyanis nem sikerült jegyet szerezni a gálára, pedig játszik a filmben. Berlinben mellettem lehetett, együtt éltük át az egészet, és együtt vonultunk be a vörös szőnyegen. Los Angelesben ebből a tekintetből félembernek éreztem magam. Miközben tőle kaptam a gyönyörű, magentapiros ruhámat.

De legalább találkozhatott Meryl Streeppel. Megvalósult egy álma.

A gálát követő partira mentünk a Kodak Színház 6. emeletére. Én beléptem a terembe, ő pedig éppen akkor lépett ki, és összeakadt a tekintetünk. Kilassított pillanatként van ez meg a fejemben. Nem mentünk el csak úgy simán egymás mellett. Csak éppen nem léptem oda hozzá, nem készítettem fotót. De Helen Mirrennel sem, akit szintén nagyon szeretek, és ott sétált el mellettem. Egyetlen fotót készítettem, arra viszont nagyon büszke vagyok. Még mielőtt elindultunk volna Los Angelesbe, két hétig minden este Elisabeth Mosst néztem A szolgálólány meséje című sorozatban. Csodás színésznő. A négyzetben is ő a női főszereplő, abban a filmben, amely velünk együtt versenyzett. Annyira friss volt az élmény, amely hozzá kötött, hogy vele mindenképpen fotózkodni akartam. Utána találkoztam Meryl Streeppel, s akkor már azt mondtam: Szandra, nem kell mindenkiről fotó, mert ha mindig a telefonod mögé bújsz, nem fogod megélni a pillanatot!

Berlin óta több filmes ajánlatot kapott. Los Angelesben tárgyalt valakivel?

Megkeresett valaki, aki a Paramount Picturesnél dolgozott, de ez még csak a legeleje egy folyamatnak. Berlinbe is megyek még válogatásra, és hívtak cseh filmbe, szlovák tévésorozatba. Őszintén mondom: nem vártam, hogy Amerikában majd felfedeznek. Én Európában, Magyarországon és Szlovákiában is boldog vagyok. Nincs bennem mohóság. Már így is kiváltságos helyzetben érzem magam.