Testet-lelket átjáró muzsika

Mi, akik végigjártuk a meghívóintézés, a kiutazásiengedély- és a vízumszerzés kálváriáját, összeszorult torokkal, nagyokat nyelve ültünk. Számunkra más, testre és sorsra szabott üzenete is volt ezeknek a daloknak.

Teltek az évek, sorra vásároltuk a Muzsikás és Sebestyén Márta lemezeit, kazettáit, boldogan nyugtáztuk, hogy 1995-ben Liszt Ferenc-díjat, 1999-ben Kossuth-díjat kaptak, mint ahogy annak is örültünk, hogy például Londonban is zsúfolásig megtelt a nézőtér, amikor ők koncerteztek, hogy Párizsban, Rómában vagy New Yorkban sem akarták leengedni őket a színpadról. Ám nem csak a zenéjükért szeretem, tisztelem őket. Azon kevesek közé tartoznak, akik nem féltékenyek az ifjú tehetségekre, hanem befogadják, fölkarolják őket, aztán útjukra bocsátják. Nem dőlnek kényelmesen hátra a karosszékben, elégedetten nyugtázva, hogy megy a szekér, s ha netán fogyna a népzenekedvelő közönség, nincs mit tenni, nem befolyásolhatják a divat változását. Elsőként fogadtatják el egyenrangú koncertműfajként a magyar népzenét a komolyzene világában. 1999-ben tízéves programot indítanak a budapesti Zeneakadémián, hogy a közönségnek több oldalról bemutassák, mit jelent számukra Kodály Zoltán és Bartók Béla zenéje. Vendégművészeket hívnak, akik Bartók és Kodály népzenei ihletésű alkotásait mutatják be, a Muzsikás, Sebestyén Márta, valamint a Farkas Zoltán-Tóth Ildikó táncospár pedig úgy adja elő a népdalokat, néptáncokat, ahogyan azt annak idején gyűjtőútján Bartók és Kodály hallhatta, láthatta. Az első, 1999-es bemutatón Alexander Balanescu hegedűművész volt az est vendége, a következő évben Roel Dieltiens csellóművész, 2001-ben Jandó Jenő zongoraművész, utána a Keller Vonósnégyes.

Idén amerikai turnéját megszakítva tartotta meg újabb Bartók-Kodály Estjét a budapesti Zeneakadémián a Muzsikás Együttes és Sebestyén Márta, Farkas Zoltán (Batyu) és Tóth Ildikó (Fecske) táncosokkal. Vendéget Nyíregyházáról hoztak, a Pro Musica Leánykart. Nem igazán vagyok jártas a kórusok világában, bár alap- és középiskolásként magam is kórustag voltam, emlékszem, a versenyeken, a kórustalálkozókon többnyire egymásnak daloltak az énekkarok, egy-egy ünnepségen ugyan két szavalat közt bemutattunk egy csokorra való kórusművet, de igazából csak azért kaptunk vastapsot, mert vagy a diáktársak (a kornyikálás mégis elviselhetőbb, mint egy fizikaóra), vagy a szülők (de szépek, de ügyesek) örültek a kántálásunknak. Ezért kissé szorongva, kételyekkel telve vártam, mi lesz ebből a párosításból. (Hozzászámítva azt is, hogy a Pro Musica több nagydíj, két olimpiai bajnoki cím birtokosa, vezetője, Szabó Dénes Liszt-, Bartók Béla-Pásztory Ditta- és Kossuth-díjas.) Perceken belül kiderült, hogy a jó kórus katartikus élményt nyújt. Már a bevonulása sem volt szokványos. A Zeneakadémia minden sarkából úgy csendültek fel a kristálytiszta hangok, mint a búvópatak csobogása. Amit mi egykor gyerekfejjel nem értettünk, nem éreztünk, azt a nyíregyházi lányok pontosan tudják: mit jelentett Bartók és Kodály számára a kórusmuzsika, milyen jelentősége volt, van az együtt éneklésnek.

Nem hiszem, hogy akadt ember a Zeneakadémián április 5-én, aki ne úgy érezte volna, egész testét átjárta, lelkét tisztára mosta a muzsika. A Szászcsávási táncok, a Mezőségi táncrend, a moldvai egyházi népének, a Marosszéki táncdallamok, Kodály Gergely-járása, Bartók Bolyongása után, a ráadásban felcsendült Ének Szent István királyhoz a kórus tolmácsolásában felemelő élmény volt, Sebestyén Márta előadásában pedig maga a torokszorító csoda.