Télapu 2.

# Immár nyolc éve, hogy Scott Calvin Télapuként szolgálja a gyerekeket. Ő minden idők legjobb beugró mikulása, a rénszarvasok és manók kedvence. Ki emlékszik már arra az apró záradékra, aminek következtében az egész hercehurcába belecsöppent? Életében nem volt még ilyen kiegyensúlyozott és boldog. De ahogy az ilyenkor lenni szokott, jönnek a nem várt bonyodalmak.

Annak a végzetes záradéknak – ami kimondja, hogy az a mikulás, aki felveszi a ruhát – ugyanis volt egy még kisebb betűkkel szedett utózáradéka is: nyolc éven belül (hogy miért pont nyolc, az jó kérdés, egyszerűen azért, mert az előző rész óta nyolc esztendő telt el, nem pedig öt, vagy tíz) feleséget kell keresnie.

Az egyik manó hősünk segítségére siet: klónozza Calvint, aki míg mutációja tartja a frontot északon, arát keres délen. A jelölt pedig praktikusan felcseperedő csemetéjének igazgatónője lesz. Külön probléma, hogy fia kibírhatatlan kamasszá vált (ráadásul a rossz gyerekek listájára is felkerült), sőt, a klónozott mikulásból kitör a diktátor hajlam: játékhadseregével sakkban tartva a manókat, világuralmi terveket szövöget.

Az 1994-ben készült Télapu tüneményesen eredeti mese, ami nézők millióinak szívét dobogtatta meg és több százmilliós bevételével a szakmát is elkápráztatta. A bájos történeten túl kiváló poénok fűszerezték a mozit, amelynek főszerepét az addig tévében hódító Tim Allen játszotta el, megalapozva ezzel mozis pályafutását. A Télapu érdemei vitathatatlanok. Klasszikusan egy-mozis történet, amit sajnos az egykori siker miatt az ötlettelen 21. században le kellett porolni. Tim Allen ezalatt néhány tucatvígjátékkal beleszürkült Hollywood középszerű művészei közé, az aranyos gyerekszereplő Eric Lloyd pedig kamaszodni kezdett, ami Macaulay Culkin óta (emlékszik még rá valaki?) közismerten nem jó előjel.

A forgatókönyv szinte sír a rengeteg hibától és profán marhaságtól. A történetbe a télanyós klisé mellett beleszövik a többi ismert és kevésbé ismert gyerekkori mesehőst (fogtündér, álommanó, ámor stb.), ami több mint fájó, ráadásul éves gyűlésük primitív is. A pubertáskorba lépő Eric Lloyd az első részszel ellentétben kifejezetten hátránya a mozinak, hiteltelen és érdektelen, mivel minden bája elmúlt a nyolc év alatt. Ráadásul rosszaságának legfőbb oka, hogy titkolnia kell többi osztálytársa elől apja foglalkozását, és ez frusztrációt szül benne (Istenem!)...

A történet emellett jobbára Robin Williams Játékszerek című buktájától lop, hiszen itt is játékokból álló sereget ural egy őrült diktátor. Kérdés ugyanakkor, hogy a következetlen forgatókönyvírók miért hagyták ki az Elit Kommandót, aminek igencsak fontos szerepe volt az előző részben (ők szabadították ki a börtönből Calvint), és itt is könnyedén leverhették volna az egész filmben fennálló anarchiát (talán éppen emiatt felejtődtek el). Ugyanakkor a két világ (tudniillik a manóké és a miénk) közötti arányt sem találták el, túl sok a meseországbeli jelenet, a többi pedig felesleges ömlengéssel van kitöltve. Valahogy úgy fest az egész, hogy a gyerekeknek kevés, a nagyobbaknak meg sok.

De ha még csak ez lenne a baj. A poénok laposak, a történet banális, a végkifejlet annyira idétlen, hogy azt még a rendező sem gondolhatta komolyan. És mindenek tetejébe a mozi feleslegesen hosszúra is sikerült (majdnem két óra), mintha a rendező minden leforgatott jelenetet bele akart volna erőltetni a moziba (de minek). A Télapu 2. tökéletes példázata a „mit nem, hogyan nem” alapszabálynak. A siker nem feltétlenül szül sikert, ami egyszer működött, nem biztos hogy másodszor is fog. Egyetlen reményem az lehet, hogy a film gyorsan elsüllyed az ismeretlenségben és évekkel később már csak a tényleg pazar első részre fog emlékezni az utókor. (mozinet)

Télapu 2. Veszélyben a karácsony (The Santa Clause 2, színes, amerikai film, 105 perc, Rendezte: Michael Lembeck, Szereplők: Elizabeth Mitchell, Tim Allen, David Krumholtz, Eric Lloyd, Judge Reinhold, Wendy Crewson