Társadalmi holtak

A társadalmi kirekesztés különböző módszerei ihlették azt a kiállítást, amely a pozsonyi tranzit.sk galériában látható.

Az Ausztriában, Magyarországon és Csehországban működő kortárs művészeti hálózat szlovákiai részlegének vezetője, Angel Judit fejéből tavaly nyáron pattant ki az ötlet, hogy bemutassa, hogyan jelenik meg a képzőművészetben ez a társadalmi probléma. Egy osztrák kurátor, Christian Kravanga volt segítségére, aki öt fiatal alkotó műveiből válogatott, összefüggést keresve a modern kori munkatáborok, kerítések, falak, börtönök között, amelyekkel a fejlett országok a gazdasági és szociális egyenlőtlenségeket igyekeznek kontroll alatt tartani.

A kiállítás címét (Ghosts... of the Civil Dead) az az 1988-as film ihlette, amelynek egyik forgatókönyvírója Nick Cave rockzenész volt. Ő használta először a „civil dead” kifejezést az ausztrál sivatag közepén működő ipari komplexumban dolgozó rabokra, akik, bár fizikailag élnek, társadalmi szempontból halottak.

Ugyanez a helyzet napjainkban azokkal a bevándorlókkal, akik a nyomor elől menekülve az ígéret földjének tekintik Európát. Hosszú és veszélyes utat tesznek meg azért, hogy valamelyik fejlett nagyvárosban telepedjenek le, ahol legjobb esetben is csak munkaerőnek tekintik őket, és talán sosem lehetnek igazi polgárok. Társadalmi értelemben ők is holtaknak számítanak. Erről szól a kiállítás számunkra legelgondolkodtatóbb alkotása, Mulugeta Gebrekidan etióp művész videója, amelyet több európai nagyvárosban vett fel. Egy fekete férfi – maga a művész – áll mozdulatlanul, a jellegzetes narancssárga mentőmellényben Európa különböző nagyvárosainak ismert pontjain. Kezében alaktalan nejlontáska, hosszú perceken át élő szoborként néz a kamerába. És a divatos kézitáskákkal közlekedő járókelők úgy mennek el mellette, hogy észre sem veszik. Levegőnek nézik. Az Auopa című videó egyszerre bizarr és megdöbbentő, hiszen a római Colosseumot, a londoni Tower hidat vagy az Európai Bizottság brüsszeli székházát sokszor láttuk már mozgóképen, ezúttal azonban a helyszínek csak az alkotás háttereként szolgálnak. A hangsúly épp a mozdulatlanságon van. A „műalkotás” pedig nem illik a térbe, ha úgy tetszik, zavarja a megszokott látványt. Egyszerű, de rendkívül hatásos ábrázolása ez a jelenlegi helyzetnek, amellyel Európa nem igazán tud mit kezdeni.

Az Ausztriában élő szlovák grafikusművészt, Robert Gabrist a romák kirekesztettsége foglalkoztatja. A börtönben készült tetoválásokat emelte magasabb szintre azzal, hogy rajzokat készített róluk, amelyek egy galéria falára kerültek. A rabok ezekkel az ábrákkal, feliratokkal üzennek a társadalomnak egy olyan közegben, ahol véleményüket nem kommunikálhatják verbálisan. A rajzok új dimenzióba kerülnek annak tudatában, hogy ihletőjük a művész édesapja, aki börtönévei alatt készítette őket rabtársai, illetve saját testére.

A német Christina Meisner finom ceruzarajzai a rabszolgaság térképei. Azokat az útvonalakat rajzolta meg a kartográfia eszközeivel, amerre az USA déli államainak ültetvényeire szállították az afrikai rabszolgákat. A brit Emma Wolukau-Wanambwa fotói egy volt brit gyarmaton, Angolában készültek. Azt vizsgálta, milyen nyomokat hagyott a kolonizáció időszaka az ország mai képén. Az osztrák Juri Schaden videója pedig egy, a semmi közepén működő ausztriai gyárkomplexumban készült, ahol szinte csak bevándorlók dolgoznak. Őket nem látjuk a filmkockákon, csak a monoton ritmusban zakatoló gépeket, a rideg, indusztriális környezetet, amelybe ezeket az embereket belekényszerítik a körülmények. A rövidfilm azt sugallja, hogy a jobb élet reményében útra kelők nyilván nem így képzelték el az ígéret földjét.

Az izgalmas és gondolatébresztő tárlat május 7-ig látható a tranzit.sk Beskydská utcai kiállítótermében.