Tárgyiasult test – szabad lélek

Hajas Tibor költőként indult, versei 1967-től az Élet és Irodalomban, valamint költészeti antológiákban jelentek meg. Későbbi képzőművészeti tevékenységét is végigkísérte az irodalmiság, a szöveg. 1969-től kezdve foglalkozott fotóval dokumentált body arttal, ekkor készültek első konceptuális művei, majd a hetvenes évek közepén a performanszot választotta kifejezőeszközéül, amivel a műfaj hazai megteremtőjévé és egyben legelismertebb képviselőjévé vált. Ezt követően a konceptuális szövegírás és a fotó csupán kellékei voltak önveszélyes akcióinak.

1980 júniusában a Makói Művésztelepről Szeged felé vezető úton autóbaleset áldozata lett. Mindössze harmincnégy éves volt.

Hajas olyan korban élt és alkotott, amikor bárminemű, a hivatalos kánontól független művészi megnyilvánulás akarva-akaratlanul politikai aktusnak számított. Az ő életműve azonban az Aczél-korszak elmúltával is tabukat dönt, mivel félelmetes aspektusokból közelíti meg a létezés lényegét, olyan korlátokat feszeget, melyekkel rendszerint nem merünk szembenézni, olyan területekre merészkedik, ahová csak veszélyes utakon és keserű tapasztalatok árán jut el az ember. A tapasztalatért azonban meg kell küzdeni, és Hajas a testét áldozza fel ebben a küzdelemben: a tárgyiasuló világban a test is tárggyá lesz, hogy a lélek az akarat diadala folytán szabaddá váljék.

Rendkívül szigorú és kegyetlen önmagához, deklarált célja az eleve elérhetetlen, saját magával szembeni szenvtelenség. Öndestruktív performanszai közel állnak a bécsi akcionistákhoz, ő azonban nem a „másodlagos realitás” megkövesedett konvenciói ellen lázad, hanem a „totális élmény” átélésére törekszik, az egyetlen lényeges, a halált megelőző megvilágosodás pillanatára, végletekig hajszolva testét, még az öncsonkítás eszközével is élve, mivel úgy érzi, hogy a fizikai szenvedés is elviselhetőbb lehet, mint a lét kilátástalansága. Szerepléseire rendkívüli alapossággal készül, ezek mégis gyakran teljes sötétségben zajlanak, csak néha villan fel a vaku vagy a magnéziumfény, mintegy a néző retinájába rögzítve a jelenetet. Hajas az abszolútumra tör, a közölhetetlent próbálja közölni, és ebben a sziszifuszi erőlködésben, a megismerhetetlen felfedését célzó reménytelen küzdelmében rejlik művészetének félelmetes szépsége.

Szövegei frappánsak és őszinték, megfogalmazásai pontosak és megdöbbentőek.

Egyértelműen a huszadik század szülötte, szemléletére rányomta bélyegét a szolipszizmus, az egzisztencialista magány mint alapélmény, a buddhista filozófia mozdulatlanság-ideája, a szertartások, rítusok, a fétis jelenléte, az avantgárdra jellemző fogalomjátékok, valamint azok az áramlatok, melyek a hatvanas évektől új megközelítésben és új eszközökkel próbálták kifejezésre juttatni a művészet szerepét a médiumok uralta társadalomban.

Bölcselete Füst Milánéval rokonítható, de annál provokatívabb, és érthetően direktebb módon kinyilvánított. Performanszai közel állnak Schwarzkogler és Brus akcióihoz, a Vető Jánossal készített fotó-tablói pedig Arnulf Rainer hatását tükrözik. Hajas azonban a már említett körülmények folytán egy másodlagos és egy, számára végső soron elkerülhetetlen állásfoglalásra is kényszerült. Ez az ellenzéki alapállás – amely a magyar neoavantgárd mozgalomtól elválaszthatatlan – vehető szemügyre az olyan nyilvános, utcai akciókon, mint az Élő Comics vagy a Levél barátomnak Párizsba. A rendszernek persze ezekre sem lett volna szüksége ahhoz, hogy eleve kizárjon a struktúrából olyasvalakit, aki a megszokottól eltérő realitásokban gondolkodik. Hajas, aki 19 évesen máig tisztázatlan okok miatt egy kirakatper vádlottjaként másfél évet töltött börtönben, nem fejezhette be az egyetemet, könyvkötőnek tanult ki, és élete végéig egy faipari vállalatnál dolgozott.

A tárlaton megtekinthetők 1976-ban, a Balázs Béla Stúdióban kézült kisfilmjei: Az Öndivatbemutató a kordokumentum és a beállított film egyfajta ötvözete, melynek hátterében ott cseng a warholi szlogen, miszerint „mindenki sztár – néhány percre”. A Sötétség ékszerei című játékfilmben a tragikus sorsú és legendás tehetségű rendező, Bódy Gábor által Magyarországra invitált Udo Kier játssza a főszerepet, akit például a Vámpír árnyékában láthattunk pár évvel ezelőtt John Malkovich és William Dafoe mellett. Bódy egyébként mindkét film elkészítésénél közreműködött.

Hajasnak eddig 1987-ben a székesfehérvári Szent István Király Múzeumban, 90-ben a richmondi (USA) Anderson Galleryben, valamint 1997-ben a budapesti Ernst Múzeumban volt nagyobb kiállítása, műveinek gyűjteményes tárlatára azonban most kerül sor először.