Táncos kedvű nagysallóiak és losonciak

Milyen hagyományok élnek még szűkebb hazájában?

Németh Rebeka: Nagysallóból származom, ahol Erdéllyel összehasonlítva lényegesen kevesebb régi hagyomány maradt ránk. Meg kell említenem a népviseleteket, s a régi recepteket. A faluban az első világháborúig nagyrészt az otthon szőtt kendervászonból készítették az alsóneműt és a felsőruhákat. A helybéli viseletekben a harmincas évekig a sötét szín, főleg a fekete dominált. A kislányok, a fiatal lányok, a menyecskék, az asszonyok és még a menyasszonyok is fekete ruhát viseltek. Szerencsére a falubeliek megmentettek pár viseletdarabot, amiket a szüleimnek sikerült összegyűjteni, és a sallói tájházban kiállítani. Az étkekről pedig… A húsvéti ünnepi asztalra sonka, főtt kolbász és főtt tojás került. A lakodalmakban csigatésztás húslevest főztek, szemet gyönyörködtető kalácsot sütöttek, amit a nászmenetből is osztogattak a bámészkodóknak. Augusztustól novemberig – ahogy a családomban is otthon a hétvégéken – népszerű fogás volt a kacsa.

Gyetvai Júlia: Losoncon a polgárosodásnak a népművészet volt a legnagyobb károsultja. Azt gondolom, nagyon sokáig nem tudtuk azoknak a tárgyaknak az értékét, amelyeket nagyszüleink, dédszüleink hordtak, használtak, és nagy a felelősségünk, hogy nem mentettük meg időben ezeket. A családunk hagyatéka egy 1857-ben készített ácsolt láda, ami tudomásunk szerint a legrégebbi az ehhez hasonló tárolók között. Nagymamámtól régi vásznak maradtak meg, amelyeket kötényként is használtak. Ha gömöri táncokat táncolok, ezeket mind a mai napig hordom a viselet részeként.

Könnyű volt Rebekát és Júliát táncba vinni?

N. R.: Közelünkben, Zselízen egy jó nevű együttes, a Kincső működött, és a szüleim tanácsára hamar köztük találtam magam: így jegyeztem el magam a néptánccal. A társulat vezetői híven ápolták a helyi hagyományt, a repertoáron főleg felvidéki, zoboraljai, mátyusföldi, garamközi és gömöri táncok szerepeltek. Később, amikor már nagyobbak és ügyesebbek lettünk, egyebek mellett mezőségi, dél-alföldi koreográfiákat is megtanultunk, de ha fellépni mentünk, biztos, hogy a hazait részesítettük előnyben.

Gy. J.: Sokat köszönhetek a szüleimnek, hiszen egészen kiskoromtól kezdve népzenét, népmesét hallgathattam, gyakran vittek táncházakba és olyan programokra, ahol ezt a kultúrát széles körben megismerhettem. Ők maguk is szerveztek ilyen eseményeket Losoncon. Iskoláskoromban a Kármán József Alapiskolában a Pitypang nevű tánccsoport gyűjtötte össze a hasonló érdeklődésű fiatalokat. Mivel nagyon érdekelt a néptánc, egy idő után „kinőttem” az első együttesemet, és beiratkoztam a Varga Norbert és Varga Lia vezette füleki Rakonca Néptáncegyüttesbe, s magam is belecsöppentem a táncházmozgalomba. Szervezésüket általában alkalomhoz kötötték, ilyen volt az Eszterlánc Országos Gyermek-néptáncfesztivál. A felvidéki táncok tanítása került az előtérbe, „kismagyarországiakat” kevésbé roptunk, erdélyi formák gyakrabban voltak műsoron.

Voltak családi tánchagyományok?

N. R.: Édesanyám pedagógus, édesapám villanyszerelő, szüleim kedvtelésből táncoltak, sőt megismerkedésüket is a Garam Menti Néptáncegyüttesnek köszönhették. Csoportjukkal Pesten, Jászberényben és tánctáborokban is megfordultak. Szerencsére úgy gondolták, hogy számunkra is fontos lehet ennek a kultúrának az alapos ismerete.

Gy. J.: A népművészet szeretete nálunk is átszőtte a család mindennapjait. Édesapám, egészen fiatalon – a mára hírnevet szerzett népzenekutatóval, Agócs Gergellyel – járt gyűjteni. Abban az időben kevesebb lehetőség volt táncházakba járni, de ami adódott, azt jól kihasználták, s a táncháztalálkozók állandó résztvevői voltak.

Miként választotta a táncot hivatásául?

N. R.: A Kincső táncegyüttes igazán jó alapozó volt, vezetőiktől, Juhász Esztertől és Juhász Sándortól nagyon sokat tanultam. Fiuk, ifj. Juhász Sándor a pozsonyi Ifjú Szivek Táncszínházban folytatta munkáját. Mikor átvette a Kincső Ifjúsági Néptáncegyüttes irányítását, személye igazi példaképpé vált számunkra, különösen akkor, amikor a Nemzeti Táncegyüttesbe is felvették. Életútja sokunk pályaválasztását is meghatározta. Az előzmények nyomán a társaságból öten jelentkeztünk Fótra, a népművészeti Szakgimnáziumba. Az iskola elvégzése hivatást is jelentett. Ezt követően felvettek a Táncművészeti Főiskolára, ahol alapdiplomát szereztem, a mesterképzést is célul tűztem magam elé, megvalósítása még a jövő feladata.

Gy. J.: 2012-ben felvételiztem a Táncművészeti Főiskola Néptáncművész szakára. Kicsit hirtelen jött az ötlet, de megpróbáltam, hiszen szerettem volna szakmailag fejlődni, tanulni. Sikerült, s az év őszén már Budapesten tanultam. Ötéves képzés után 2017-ben végeztem, s ez idő alatt gimnáziumi végzettséget és BA néptáncművész oklevelet is szereztem.

Hogyan vezetett útjuk a legpatinásabb magyar néptáncegyüttesbe?

N. R.: Negyedéves koromban – egy darabba, a Körhintába – bekerültem a Nemzeti Táncegyüttesbe. Ennek nem lett folytatása, ezért jelentkeztem a Magyar Állami Népi Együttesbe. Igazi csapat tagjává váltam, segítőkészen fogadtak, könnyű volt a beilleszkedés, hamar megtaláltam a helyemet.

Gy. J.: Az első próbálkozásom nem sikerült, viszont fél évvel később, amikor üresedés volt, már csatlakozhattam az együtteshez. A professzionális, negyvenfős társulatban engem is szívélyesen fogadtak. Mindenki segített, így szerencsésnek érzem magam, hogy a MÁNE-ban táncolhatok. A széles repertoár különösen vonzó. Minden tájegység tánca közel áll hozzám, a legtöbben megtalálom a különlegességet. Mint említettem a „kismagyarországi” táncok területén még volt pótolnivalóm. A szívem viszont gyakran hazahúz, a gömöri táncok különösen kedvesek számomra. 

Hogyan képzeli a jövőjét?

N. R.: Hivatásos táncosként még jó pár év munka áll előttem. Utána? Gyakran eszembe jut, s egyre erősödik bennem a gondolat, hogy nem tékozlom el a megszerzett tudást. A „népi vonalba” nemcsak a tánc, hanem a kézművesség is beletartozhat, különösen a viseletvarrás és a gyöngyfűzés áll hozzám közel. A táncoktatás is reális jövő lehet számomra; most is járok tanítani, kisegíteni, a folytatása sem kizárt.

Gy. J.: Szeretnék még sokáig színpadon lenni, személy- és kondíciófüggő, meddig sikerül: mindenkinek mások a testi és mentális adottságai. Azért a jövőmre is gondolok, ha egyszer vége szakad a hivatásos karrieremnek. A tudásom átadását kötelességemnek tartom, hiszen engemet is fáradhatatlan pedagógusok tanítottak. Az a megtiszteltetés ért, hogy mestereim segítségével a Magyar Táncművészeti Egyetemen gyakornokként dolgozhatok, illetve jelenleg is tanítok a Műegyetemi Néptáncegyüttes kezdő és középhaladó csoportjában.

Élettapasztalatából mit tudna átadni a fiatalabb generáció tagjainak?

N. R.: Nemcsak a tudást, hanem az élményt is szeretném közkinccsé tenni. Két kulcsszó számomra a meghatározó: művelni és szeretni. Gyökereim adnak számomra elég tartalékot, jelenlegi munkám pedig tapasztalatokkal vértez fel. Biztos, ha egy táncegyüttest bíznának rám, a legtöbbet otthonról merítenék. Gazdag kultúra letéteményesei vagyunk, amit kötelességünk átadni.

Gy. J.: Az együttesben napról napra gyarapodok, de az önképzésre is erősen támaszkodom. Mindig tanulok valami újat, folyamatosan nézem a régi néprajzi filmeket, s amikor hazajutok, elmegyek Szilicére és Borzovára, azokba a településekbe, ahol még fellelhetők a tánchagyományok. Ne feledjük, az utolsó órában vagyunk, amikor még találkozhatunk olyan mesterekkel, akiktől rengeteget tanulhatunk kultúránkról, múltunkról és nem utolsósorban emberségről is. A tanulás és a tanítás egymást kiegészíti, így a tudásom legjavát oszthatom meg az ifjabb generációval.

Még családalapítás előtt állnak ugyan, de biztos, hogy már gondoltak életük nagy eseményére. Lakodalmukra milyen táncrendet álmodnak?

N. R.: Természetesen népi zenekar húzná a talpalávalót. Elengedhetetlen a menyecsketánc, a nálunk ugyancsak jellemző menyasszonyfektető gyertyástánc, s egyéb otthoni, mint például a tardoskeddi is szerepelne a listán. Ezt követhetnék más formák, fő az, hogy jó hangulat legyen.

Gy. J.: Népi zenekarra számítanék mindenképpen én is. Az első és a menyecsketánc gömöri lenne, majd jöhet más: kalotaszegi, mezőségi és széki táncrend. Figyelmes vendéglátóként nem feledkeznék meg a násznép kívánságairól sem…

Csermák Zoltán