Táncolni reggel ötig is képes

Sok műfajú színész. Mindent tudó. A szerep kedvéért: nagyvállalkozó. Csellózott, ha kellett. Máskor szaxofonozott. Az okarina is megszólalt már a kezében. Pályája legelején, amikor a Makrában forgatott, hegeszteni is megtanult. Két évvel később a Szikrázó lányok című filmbe hívták, ezért egy hétig paradicsomot szippantyúzott a kor leghíresebb magyar konzervgyárában. Nem küldték – magától ment, Bán Ildikó néven. Önként vállalta a „szakmai gyakorlatot”, hogy a kamera előtt hiteles legyen minden mozdulata. Énekelni régóta tud. Kilenc évig zongorázott. Van egy kis pianínója is, azon keresi ki a hangokat. Néha leül mellé, ütögeti a hangokat. Így tanulta meg a Nine dalait is.

Voltak évek, amikor több zenés darabban, vígjátékban játszott. A tizedes és a többiek című vígszínházi előadásban, emlékszem, orosz dalokkal brillírozott. Aztán egy ideig semmi hasonló nem jött. Most viszont a New Yorkban 12 Tony-díjjal kitüntetett Nine magyar változata is megtalálta. Méghozzá három évvel a játékszínbeli Mennyei hang után, amelyben Florence Foster Jenkinst alakította, aki a világ legrosszabb opera-énekesnőjeként írta be magát a zenetörténetbe.

Én nem tudok úgy énekelni, hogy… nagyon! Évekig tanultam, s akkor elég jól ment, de volt egy korszak, amikor nem kerültem be zenés darabokba. Vagy ha igen, az nem volt olyan megterhelő. De amikor felkértek a Mennyei hangra, majdnem rosszul lettem. Én? Az egy koloratúrszoprán! Jó, húsz-harminc évvel ezelőtt még más volt a hangom. De egy idő után… nem úgy van az!

Biciklizni tud?

Azt nem.

Csak azért kérdezem, mert azt sem lehet elfelejteni, ha egyszer jól ment.

Igen? Akkor én vagyok az egyetlen, akire nem érvényes ez a megállapítás. Síeltem, sítáborban voltam, de ha ránézek a sílécre, már esek is el. Gyerekkoromban még bicikliztem, de aztán belém rakták a görcsöt, s azóta már csak kísérletezgettem. Pedig még biciklitartót is szereltem a kocsira. Ha nyeregben ültem, és előttem tekert valaki, kiabáltam, hogy menjen előlem, mert elesek. Korcsolyázni sem tudok már. Elfelejtettem. Valószínűleg azt sem tanultam meg rendesen, mert mindig azzal ijesztgettek, hogy nem lesz ennek jó vége. Talán zsigerileg megijedtem ezektől a dolgoktól.

Oké, akkor nem „lábügyes”, de „hangügyes” azért még lehet.

De én lábügyes voltam! Vízisíeltem is. Versenytáncoltam. Egyszer aztán pici víz került a belső fülembe. Nyolc napig dőltem jobbra-balra. Borzasztó volt. Meniére-betegség, úgy hívják. Nekem Meniére-szindrómám volt, valamikor negyvenéves korom körül. Az én drága doktorom azt mondta, nyolc nap múlva meggyógyulok. Úgy is lett. Azóta viszont mindentől van bennem egy kis félsz, ami forog-pörög. Lecsúszni sem merek sehonnan. A ringlispílt is úgy szerettem fiatalkoromban! Ma rosszul vagyok, ha meglátom. Kiiktattam az életemből. De táncolni reggel ötig is képes vagyok. Csak meg ne szédüljek. Attól előre rettegek.

Az énekléstől csak nem fél?!

Az egészen más. Egy operaáriát gyakorolni kell. Sokat. Én edzőterembe járok, mert állandó gyakorlatban kell tartani az izmokat. Egyébként a hangszalag is izom. A hangszalagokat is állandó gyakorlatban kell tartani ahhoz, hogy meg tudjam szólaltatni őket. Nem lehet helyből száznyolcvanat ugrani. Elszakadnának a térdszalagok. A Mennyei hangra készülve jöttem rá, hogy a legeslegfelső hangom volt az, ami súrolta a határomat, és onnan már csak egy kicsit kellett feljebb menni, és megvolt Florence hangja. Operaénekesek kérdezték tőlem, hogy csinálom ilyen jól rosszul? Hát így valahogy! Csak azt sajnálom, hogy nem tudok olyan gyönyörűen énekelni, mint Callas. A Lakmé című opera Csengettyűáriáját felvételről kellett megejteni, hogy úgy hangozzék a színpadon, mintha lemezről szólna. Fel kellett venni a dalt, nekem kellett felénekelnem. De figyelmeztettek, hogy légy szíves, ne akard, hogy szép legyen! Ezért amikor úgy éreztem, hogy szépen jönne ki belőlem a hang, akkor gyorsan egy kicsit lejjebb vittem, és így lett érdekes.

Hamis hangokat kiadni egy amúgy remekül éneklő színésznek pokoli nehéz lehet. Florence Foster Jenkinsnél azonban más volt a helyzet. Sem ritmusérzéke, sem hallása nem volt, de lelkét a legtisztább muzsika árasztotta el, előadásaiból áradt a báj, a szeretet, a zene mindent megszépítő ereje, amivel ellensúlyozni tudta fals hangjait. Ön pedig fenomenális Florence volt.

A Nine teljesen más. Itt most mellhangon vagyok. Az operettesek máshogy énekelnek. Az első próbákon, ahogy hallgattam őket, szerettem volna gyalog hazafutni Pomázra. Nekik ez úgy megy, hogy az csoda! Én csinálom. Gondolom, nem azért hívtak, hogy Callas 2 legyek az Operettszínházban. Az én szerepemnek elég sok prózai vonzata van. Ezek a Fellini 8 és ½-jéből átvett jelenetek, s nekem „csak” két számot kell elénekelnem, de mindkettőt nagyon életszerűen, a szituációból fakadóan. Meg is vagyok hatódva az Operettszínházban. Szentimentális vagyok. Ott próbált Honthy Hanna és Feleki Kamillka, bár akkoriban én ezt a műfajt nem nagyon szerettem. Nagyon távol állt tőlem az operett. Anyukám imádta. És a Latabárék is ott voltak! Én meg most ugyanott fogok játszani.

A musical alapján forgatott Nine (Kilenc) című filmben Sophia Loren alakítja a Mamma szerepét. Most mégsem róla, hanem Meryl Streepről szeretném hallani. Hogy milyen gondolatok cikáznak a fejében, amikor őt nézi?

Egy korosztály vagyunk. Streep, Helen Mirren, Diane Keaton. Mindegyiket szinkronizáltam. De még Sophia Lorent is. Ezek a sztárok vagy Al Pacinóék egy évig készülnek egy szerepre. Tanulnak, és beleadnak apait-anyait. Meryl Streepnek szép hangja van, de lehet látni, hogy amikor a Mamma miá!-ban sétál fel a kápolnába vezető dombon, szinte megfeszül a torka. Ő is a végsőkig elmegy. Fantasztikus lehet, hogy ezeket a színészeket huszonévesen megszerették a nézők, és a mai napig boldogok, ha láthatják, mert még mindig imádják őket. Nálunk ez egyáltalán nem így működik. Amíg fiatal voltál és elismert, azt mondták, hurrá, bravó, utána viszont levették a kezüket rólunk. Esetleg felbukkanhat valaki idősebb fejjel, és azért lesz érdekes, de a dolgok folyamatát ő sem élhette meg. Megfosztották tőle. A közönség, ha megszeretett, folyamatosan nézne bennünket, életünk végéig. De ez nálunk nincs. Ez annyira fájdalmas nekem!

Szabó István filmje, a Bizalom láttán, amelyben Andorai Péterrel nyújt egészen megdöbbentő alakítást, meg sem fordult a fejemben, hogy erre a munkára vajon mennyit készülhettek. Ez most sértő?

Nem. De az egy kamarafilm, amelyre nem úgy kell készülni, mint egy Nine-ra vagy egy Mennyei hangra! Ott időnként összejártunk, és beleástuk magunkat egy szituációba. Ott a lelkünkben kellett mélyre menni. Ott nem voltak külső nehézségek, amelyek kuriózumok az ember életében. Helen Mirrennek Erzsébet királynő szerepében minden mozdulata hiteles. Egy, már életében legendás nőt formál meg, képet adva róla egy az egyben. Még a szája, a csuklója is úgy áll, mint neki. Ez már egy speciális történet. Mi egy kapcsolatot mesélünk el a Bizalomban Andorai Péterrel, Szabó Istvánnal és Koltai Lajos operatőrrel.

Szabó István nyilatkozta is nemrég: számára Bánsági Ildikó ugyanannyit jelent, mint Helen Mirren, akinek Emerenc szerepét adta Az ajtóban.

Fehér Györggyel, Mészáros Mártával, Jancsó Miklóssal is forgattam, de a legtöbbet Pistával. Grünwalskyval szerettem még nagyon dolgozni, de ő nem vitt el olyan magasságokig a filmjeivel. Ő úgy instruált, hogy közben felszabadított. Könnyűnek éreztem magam és lazának. Felrepültem. Pistának köszönhetem azt is, hogy megkeresett a BBC. Nem sokkal később II. Erzsébettel ebédelhettem. Utána éjjel fél kettőig ültem a konyhában, annyira boldog voltam, hogy személyesen megismerhettem. Göncz Árpád mutatott be neki, kezet is fogtam vele. Később aztán elmentem Londonba, ott álltam a Buckingham-palota előtt, és mondtam az őrnek, hogy találkoztam a királynővel. Sőt még Dianával és Károllyal is. Rendszerváltáskor felkerültem a protokoll-listára, és meghívtak sok helyre. Diana olyan édes volt! Nyomta a lábát a cipő, és finoman kibújt belőle. Nagyon jól éreztem magam a társaságában. Akkor még jól tudtam angolul. Mára elfelejtettem. Nem használom. De Cannes-ba például soha nem jutottam el. Még a Mészáros Mártával forgatott Naplóval sem, ami ott 1984-ben jelentős díjat kapott. Szabó Pista ott van az életemben. Mondtam is neki, hogy ha baráti kéz kell, rám mindig számíthat, bennem megbízhat. Ha összefutunk, mindig mondja, hogy szeretne újra velem dolgozni, de nem jut eszébe olyan nekem való téma. Milyen szerencsés Helen Mirren, Meryl Streep vagy Diane Keaton! Róluk mindig eszébe jut valami valamelyik rendezőnek. Meryl Streeppel szívesen játszanék. Egy kellemes nyári este szóltam Bereményi Gézának, hogy írjon valamit kettőnknek. Ha a bokszolók kihívhatják egymást, gondoltam, akkor talán mi is, egy közép-európai és egy amerikai színésznő. Gézának tetszett az ötlet, aztán mégsem lett belőle semmi.

Két sorozatban játszott legutóbb, a Korhatáros szerelemben és a Csak színház és más semmiben. És most feltűnik Fabricius Gábor Eltörölni Frankot című rendezésében, amelynek a velencei fesztiválon lesz a világpremierje.

Feltűnök, igen! Egy picurka jelenetben. Azt hittem, hogy… ne, ne is beszéljünk róla! Amúgy meg körök vannak a szakmában. Csapatok. Befejezik az egyik sorozatot, és jön a következő, ugyanazokkal az arcokkal. Engem is hívtak. Megtanultam a szöveget, megcsináltam, tetszettem, de mert becsületes vagyok, azonnal szóltam, hogy ne számoljanak velem, a színház úgysem fog kiadni. Akkor még a Nemzeti tagja voltam. Próbálunk, utazunk, nem engednek, mondtam. Nekem a Nemzeti sokáig nagyon nagy dolog volt. A végén már nem. Kiderült, hogy nyugodtan elvállalhattam volna a sorozatot, mert éppen akkor szabad voltam, nem próbáltam. De a casting is milyen volt? A partnerem nem tudott ott lenni. A három rendező közül az egyik állt a helyébe. Hogy aztán mire voltak kíváncsiak…? Hogy tudok-e a rendezővel játszani? Hogy működik-e köztünk a kémia? A forgatókönyvet oda sem adják elolvasni. Úgy mész ki a válogatásra, hogy kapsz három oldalt, és annyi az instrukció, hogy egy undok anyóst játszol. Aztán vagy összejön, vagy nem. Tisztelet a kivételnek, de azt kell mondanom, manapság ez így megy. Volt idő, amikor el voltam keseredve, ha nem volt hat forgatókönyv az asztalomon. Most nincs egy sem, és így próbálok boldog lenni.

A szerző a Vasárnap munkatársa