Szuronnyal a tanknak, lapáttal az atomnak

„Ki fog egy ilyen könyv után harcolni?“ Először jelent meg magyarul teljes terjedelmében a Nobel-díjas belorusz írónő, Szvetlana Alekszijevics „vörös ciklusának“ első kötete, a Nők a tűzvonalban. A korábbi, A háború nem asszonyi dolog címmel kiadott 1988-as változatból mintegy 350 oldal kimaradt, ami nem annyira meglepő annak fényében, hogy a Szovjetunióban egészen a Gorbacsov nevével fémjelzett enyhülésig tiltólistán volt Alekszijevics első műve. Talán mert nem a hivatalos, a hatalom által legitimizált „igazságot“ visszhangozta a nagy honvédő háborúról, hanem a valóságot igyekezett megragadni, annak minden rettenetével és abszurd szépségével együtt. „Ki fog egy ilyen könyv után harcolni?“ – teszi fel a kérdést a könyv bevezető részében maga a cenzor. Nők elsőként a II. világháborúban, a Vörös Hadsereg kötelékében kezdtek el tömegesen szolgálatot teljesíteni, és nemcsak a hadikórházakban, hanem a frontvonalon is. Megvalósult tehát Babits Mihály rémálma, melyet az Elza pilóta vagy a tökéletes társadalom című disztópiájában vázolt fel: az „Örök Harc“ világában, egy totális háborúra berendezkedett társadalomban az egyetemi előadótermekből rángatják ki a fiatal lányokat a frontra, azokat a „Vesta-szüzeket“, akik még őrizték a „régi, dekadens kultúra“ utolsó maradványait. A különbség a fikció és a valóság között csupán annyi, hogy a nagy honvédő háborúban a lányok és asszonyok önként és dalolva vonultak be, sőt követelték magukat az első vonalba, hátrahagyva tanulmányaikat, családjukat, gyakran gyermekeiket is. „Azt mondják, az anyai ösztön mindennél erősebb. Nem, az eszme az! És a hit!“ – állítja egy visszaemlékező, s ezt számtalan történet igazolja is, például annak az anyának az esete, aki inkább a mocsárba fojtotta éhező gyermekét, semhogy sírásával elárulja a partizánok búvóhelyét. Alekszijevics célja nem csupán az, hogy részletes képet fessen a nők helyzetéről egy még mindig zömében férfiak által vívott háborúban, ő a háború „női történetét“ akarja megragadni. Személyes vallomások, visszaemlékezések, monológok láncolatából, „polifóniájából“ sejlik fel a hivatalos, „férfiszagú“ történetírástól merőben eltérő másik történelem, melyben „nincsenek hősök és hihetetlen hőstettek, csupán emberek vannak, akiket embertelenül emberi dolgok kötnek le.“ Ez a másik történelem nem más, mint az „érzések krónikája“, annak megragadása, hogyan csapódott le ez a kitörölhetetlen, kollektív élmény az egyes ember lelkében. Olyan, az addigi háborús narratívától merőben idegen kérdéseket boncolgat a könyv, hogy miként lehet megtalálni a legnagyobb borzalmak közepette is a szépséget, mit érez valaki, ha életében először kell gyilkonia, vagy éppen őrá lőnek, hogyan lehet minden pillanatban együtt élni és megbékélni a halállal, és persze hogyan lehet mindezt túlélni. Alekszijevics tapasztalata szerint a nők könnyebben nyílnak meg, és szívesebben emlékeznek vissza a személyes élményekre, „a lét apró részleteire“. Míg a férfiak zöme a hadi eseményekre fókuszál, és ezek is maradnak meg leginkább az emlékezetükben, a nők inkább arról mesélnek, hogyan visítoztak egy kisegér láttán a vasúti kocsiban már hazafelé tartva Németországból, csavarták be fenyőtobozokkal a hajukat, szagolgatták körbe a pár nap eltávozás után visszatérő társukat, akinek „otthonillata“ volt, vagy díszítették fel virágokkal a puskaszuronyt. Jellemző példája a férfi-női kettős emlékezetnek annak az asszonynak az esete, akit a férje jó előre kiokított a front alakulásáról és a hadi eseményekről, hogy ne az olyan női csacskaságokról fecsegjen, mint a szerelem, hanem az igazán fontos dolgokról, vagyis a háborúról. Amikor az írónő megérkezett, a szó mégis szinte azonnal a gézből varrt menyasszonyi ruhára terelődött, meg a fronton tartott esküvőre... Ha valaki a háború hétköznapi valóságáról kezd mesélni, elkerülhetetlen, hogy előbb-utóbb az átélt borzalmak is a felszínre kerüljenek. Mindaz a rettenet, amely sehogy sem egyeztethető össze a háborút glorifikálni igyekvő heroikus pátosszal, s amelyek kendőzetlen, naturalisztikus ábrázolása miatt Alekszijevics műve sokáig kiadatlan maradt. A Nők a frontvonalban talán elsőként mert eltérni a „gipszbe és vasbetonba“ öntött kánontól, ledöntve a nagy honvédő háború köré felhúzott tabukat. Így eshet szó a Vörös Hadsereg katasztrofális felszereltségéről és állapotáról a háború kezdeti szakaszában, amikor fából készült gyakorló gépeket vetettek be a német messerek ellen, egy katona pedig végső kétségbeesésében szuronnyal támadt a német tankoknak. Sztálin hírhedt 227. parancsa is terítékre kerül – „Egyetlen lépést sem hátrálni! Főbe lőni, aki megfutamodik!“ –, az egyik visszaemlékezőben pedig annak a hívő újoncnak a könyörtelen kivégzése hagy mély nyomot, aki lelkiismereti okból tagadta meg a gyilkolást. Napvilágra kerülnek a szovjet katonák kegyetlenkedései Németországban, a nők tömeges megerőszakolása, a gyerekgyilkosságok is. (Tudjuk, hogy ez a vadállati magatartás nem korlátozódott csupán az „ellenség földjére“. A magyar asszonyok sorsáról az oroszok bevonulása után Polcz Alaine írt Alekszijevics riportalanyainak visszaemlékezéseihez hasonlóan személyes és felkavaró vallomást Asszony a fronton címmel). Azok a nők és férfiak is megszólalnak, akik idegroncsként vagy testi nyomorékként érték meg a Győzelmet, majd a háború után koldusként, elfeledve tengették mindennapjaikat. És azokról sem hallgat a könyv, akiket a frontról egyenesen a Gulágra szállítottak, pusztán azért, mert hadifogságba kerültek, és nem végeztek magukkal, ahogy egy „jó hazafihoz“ és hithű kommunistához illett volna. (A legdöbbenetesebb annak az ellenállónak az esete, akit a koncentrációs táborból való szabadulása után azonnal letartózatott az NKVD. „A fasiszták, amikor a börtönükbe került, szétverték a fejét, eltörték a kezét, megőszült, de negyvenötben az NKVD tette végleg rokkanttá“ – emlékezett a felesége.) A nagy honvédő háború „női“ története személyesebb, közvetlenebb és erőteljesebb, ugyanakkor elrettentőbb is a hagyományos, „férfi“ narratívánál, mert a valóságot a maga pőreségében mutatja meg, levetkőzve magáról a ráerőszakolt ideológiát, a hamis pátoszt. Alekszijevics könyve így lesz elsöprő és megkerülhetetlen ellenérv a reneszánszát élő Sztálin-kultusszal, a nagy honvédő háborút a mai napig körbelengő álságos heroizmussal, a birodalmi nosztalgiával és az Oroszországra oly jellemző militarizmussal szemben. Ami felülmúlta Kolimát és Auschwitzot is A csenobili atomkatasztrófa harmincadik évfordulója alkalmából megjelent Alekszijevics másik monológgyűjteménye, a Csernobili ima magyar kiadása is. Az alapelgondolás ebben az esetben is ugyanaz, mint a Nők a tűzvonalban és a ciklus többi darabja esetében: egyéni sorsokon, elhallgatott történeteken keresztül bepillantást nyújtani a „nagy történelem“ színfalai mögé.  Annak ellenére, hogy ebben az esetben maga a szerző is átélője a borzalmaknak – az atomkatasztrófa legnagyobb mértékben éppen hazáját, Fehéroroszországot sújtotta – ő maga egy „öninterjútól“ eltekintve ezúttal teljesen „kivonul“ a könyvből, és átadja a szót sorstársainak: tudósoknak, katonáknak, újságíróknak, tanítóknak, pártfunkcionáriusoknak és egyszerű parasztasszonyoknak. Csenobil mindannyiuknak mást jelent, és az okát is máshol keresik. Egyesek a kommunista vezetést hibáztatják, a homlokán az „ördög jelét“ viselő Gorbacsovot, mások a tudósokat, megint mások a CIA-t és a nyugati diverzánsokat. Egy falusi tanárnő számára az atomkatasztrófa felülmúlja Kolimát, Auschwitzot és a holokausztot is, hiszen „az ember baltával és íjjal, aknavetővel és gázkamrákkal nem tudott mindenkit megölni. De az ember az atommal... Itt... Az egész Föld veszélyben van...“. A zónában maradt faluközösségnek ezzel szemben Csernobil a szabadságot jelenti, hiszen itt semmilyen hatalom, semmilyen „főnökség“ nem zargatja őket többé, ráadásul mindent maguknak termelnek meg és testvériesen el is osztanak, valódi kommunában élnek tehát. Egyikük odáig megy, hogy ki is mondja: „Itt nálunk van kommunizmus“, nem pedig ott, a szögesdróton túl. Mások a kommunizmus és a szovjet birodalom temetőjét látják Csernobilban, sokak számára viszont ugyanaz a heroikus kultusz lengi körbe, ami a Győzelmet és a nagy honvédő háborút. Erre erősít rá a háborús szókészletet aktivizáló állami propaganda is: „A kommunista párt vezetése  alatt a tudósaink... hősies tűzoltóink és kutatóink... ismét legyőzték az elemeket. Példátlan győzelmet arattak. Visszaparancsolták a kozmosz tüzét a kémcsőbe...“  A Csernobili ima egy olyan kor hiteles dokumentuma, amely éppen a valósághű tájékoztatást tekintette az egyik legfőbb ellenségének. A katasztrófa valódi méreteit, a sugárfertőzés hatását és kiterjedését, az áldozatok számáról szóló adatokat eltitkolták még a reaktornál szolgálatot teljesítő katonák és likvidátorok előtt is, helyette a pártfunkcionáriusok a nyugati különleges szolgálatok aknamunkájáról, na meg az atomot is legyőző homo sovieticus emberfeletti hősiességéről szónokoltak. A katonák, akiket állig felfegyverezve küldtek a zónába „arra az eshetőségre, ha ránk támadnának az amerikaiak“, hetente kaptak dicsérő oklevelet, kitüntetést, csak éppen megfelelő védőfelszerelést, sugárzásmérőt nem, aki pedig a háttérsugárzás mértékéről kérdezősködött, azt provokátornak, pánikkeltőnek titulálták és hadbírósággal fenyegették.  A kommunista abszurdum számos egyéb, tragikomédiába illő pillanatképéből áll össze a végnapjait élő rendszer valódi arca. A „műanyag kezeslábasban, sisakban, gumiból készült combcsizmákban, kesztyűben“ forgató külföldi stáb, melyet „egy szovjet kislány“ kísér „nyári ruhában és szandálban.“ A radioaktív tömeléket mindenféle védőfelszerelés nélkül lapátoló likvidátorok. A sugárfertőzött földeken folytatott gazdálkodás, mert a tervet minden körülmények között teljesíteni kell, még akkor is, ha az így nyert gabona, hús és tej nem más, mint radioaktív hulladék. A fóliába burkolt parasztasszony, aki a sugárfertőzött mezőn legelteti fóliába csomagolt tehenét. A Minszk mellett tenyésztett különleges, „tiszta“ tehéncsorda, kizárólag a pártvezetők részére, akik természetesen csak védőruhában léptek fertőzött területre, és beszedték a lakosságtól megvont jódot is. „Ők nem az embereket, a hatalmukat féltik. Ez a hatalom országa, nem pedig az emberek országa. Vitathatalanul az államé az elsőbbség. Az emberélet értéke pedig nulla“ – vonja le a keserű következtetést az óvintézkedéseket sürgető, de végül „pánikkeltőként“ félreállított atomfizikus. A csernobili robbanás nemcsak a kommunizmusba, hanem a tudományba vetett hitet és a természetet leigázó ember kultuszát is megrendítette. A 19. századi, utópikus elképzelésekben bővelkedő  optimizmusnak éppen Csernobil adta meg a kegyelemdöfést. „Mi már nem hihetünk abban, amiben Csehov hősei hittek: száz év múlva az ember szép lesz! Az élet gyönyörűséges lesz! Ezt a jövőt elvesztettük. E száz év alatt volt sztálini Gulag, Auschwitz... Csernobil... És szeptember 11. New Yorkban...“ A század borzalmai közül Csernobilnak kiemelt szerep jut (maga a szerző a 20. század legfontosabb eseményének nevezi), mert a háborúkkal, forradalmakkal, népirtásokkal szemben az atomkatasztrófa hatása még évezredek múltán is érezhető lesz, tehát a végtelenbe mutat, „a semmibe fúródik“. Egyedül Csernobil jelent térben is globális katasztrófát, amellyel az ember nem csak saját magára, hanem „Isten egész világára“, a természetre, a bolygó egész élővilágára is kezet emelt. Szvetlana Alekszijevics: Nők a tűzvonalban. Helikon Kiadó, 2016. 477 oldal. Szvetlana Alekszijevics: Csernobili ima. Európa Könyvkiadó, 2016. 357 oldal