Kultúra

Születésnapot sosem ünnepel Kern András

Nem ünnepli meg 70. születésnapját Kern András. Őt ünnepelték vígszínházi kollégái a Játszd újra, Sam 481. előadása után. Harmincöt éve már, hogy színre került a darab, azóta folyamatosan műsoron van, s ő még mindig örömét leli benne.
Szabó G. László

2018. január 28. 13:41

"El kellene fogadni végre az élet rendjét..." - Dömölky Dániel felvétele

Nem így az ünnepekben.

Azokat egyáltalán nem szeretem, hiszen abból állnak, hogy az emberek kedvesen elbeszélgetnek, örülnek valaminek és berúgnak. Nekünk a hétköznapjaink állnak ebből. Kedvesen elbeszélgetünk, örülünk egymásnak és berúgunk. Ezért az ünnepek, főleg a születésnapok semmi különöset nem jelentenek nekem. A házassági évfordulónk, az igen, az kivételes nap az életemben

 – közli mindezt elektromos cigarettával a kezében, a tőle megszokott lazasággal. Íze, zamata van annak, amit mond. De éle is, ha úgy akarja. A lezserség mellett ez a másik jellemzője: a habitusából fakadó irónia. Ezt minden szerepében kamatoztatni tudja.

Meddig vette simán az évek múlását? Mikortól kezdte zavarni, hogy elmúlt ennyi meg annyi?

A tizenhatodik születésnapommal nem volt bajom. Talán még a huszonhatodikkal sem. Aztán kezdett megváltozni minden. Azzal, amennyi most vagyok, erős bajom van. De mit csináljak?

A huszonhatodiknál tört meg a varázs?

Nem tudom pontosan. Lehet, hogy a harmincegyediknél.

Azóta nehezebb?

El kellene végre fogadni az élet rendjét. A 16-osra már úgysem lehet visszatekerni az idő kerekét.

Mi volt akkor?

Túl voltam a Ki mit tud?-on, megismert az ország, népszerűvé tett a televízió. Ma már sokan azt mondják, ez nem is olyan fontos. Elvégzik a dolgukat és kész. Én még olyan közegben nőttem fel, hogy tudtuk, Básti Lajos kicsoda, Ruttkai Éva láttán azt mondták, jaj, Istenem, itt a művésznő, Latinovits Zoltánt, Gábor Miklóst mindenki felismerte. Rang volt színésznek lenni. Kicsit többet jelentett, mint ma.

Szocializmust építő népköztársaságban éltünk, aminek sok hátránya volt, a kultúrát viszont kiemelték, és az emberek ismerték a színészeiket, zeneszerzőiket, íróikat, költőiket, képzőművészeiket, fotósaikat, táncosaikat, mindenkit, és ez így jó volt. Úgyhogy időnként nosztalgiával gondolok a Kádár-rendszerre, annak ellenére, hogy a politikai részét egyáltalán nem akarom vissza.

De az borzasztó érzés, hogy az ember nosztalgiával gondol a fiatalságára, akármilyen volt is. Még ha akkor háború volt is. Azt mondják az emberek: „Jaj, de jó volt negyvenötben! Akkor voltam tizenhat éves.” Arra a korára ugyanis szívesen emlékezik az ember.

Kilépett az utcára, és azt mondták: „Itt a Kern András!”

A színészet elsősorban azért van, hogy csinálj valami hasznosat, adjál valamit, szólítsd meg az embereket, mondd el helyettük, amit ők nem mondanak el, vagy azt, hogy ez veled is megtörténhet, ez akár te is lehetnél. S aztán mellékesen van ez a népszerűség, ami nem rossz.

Főleg egy testvér nélkül felnövő fiúnak. Nem hiányzott, hogy nincs öccse vagy nővére?

Elfogadtam a helyzetet. Egyébként lehetne egy nővérem, csak csecsemőkorában meghalt, nem sokkal a születése után.

A szülei mivel foglalkoztak? Édesapjáról, Kern Istvánról azt olvastam, színész vagy rendező is szívesen lett volna.

Ő bankban dolgozott a háború előtt, aztán elvitték munkaszolgálatosnak, s amikor visszajött, könyvelő lett, főkönyvelő. Különböző tisztviselői munkákat végzett gyárakban, miközben rettenetesen érdekelte ez a pálya, amelyre aztán én kerültem helyette. Volt is benne művészi hajlam. Írt egy novellát, majd egy könyvet Csata a hóban címmel az én iskolámról, annak a tanulóiról, akiket mind jól ismert, hiszen hatalmas baráti köröm volt. Azt ő nagyon figyelte, érdeklődött iránta.

Fiatalos lelkületű ember lehetett, ha ennyire jól megvolt a fia barátai között.

Sokan jártak fel hozzánk, nagy irodalmi élet zajlott nálunk. Az elképzeléseimet is támogatta. Anyámmal együtt kifejezetten örült annak, hogy ezt a pályát választottam. Tízéves koromban már játszottam egy kisfilmben, attól kezdve olyan gyerekszínészféle voltam. Sokat szinkronizáltam keletnémet és csehszlovák kisfiúkat, rádiójátékokba hívtak, folyton kikértek az iskolából. Tizenegy éves koromban, amikor még nem lehetett villamossal elmenni az Üllői út végére, az ottani filmgyárba, apám jött velem, sokat kísérgetett, és jókat beszélgettünk. Egyszer arra kért, olvassam fel A Pál utcai fiúk egyik fejezetét, aztán elmondta, hogyan kellene jobban felolvasni. Látott bennem valamiféle színészi tehetséget, benne meg volt valami rendezői érzék, s akkor így elszórakozgattunk. Mígnem egyszer csak rájöttem, hogy én nem is színész, hanem filmrendező szeretnék lenni. Attól kezdve én magyaráztam neki, hogy miért jó ez a film meg az a film, és mit kell megnézni a moziban. Mikor pedig már kamasz voltam, nem az apámmal beszélgettem ezekről a dolgokról, hanem az osztálytársaimmal. Megnyertünk egy országos amatőrfilm-fesztivált, Várkonyi Zoltán látott a Ki mit tud?-ban, szólt Horvai Istvánnak, amikor a Közjáték Vichyben című darabot próbálták a Vígszínházban, és kellett oda egy fiú, hogy nézzen meg engem, hátha el tudom játszani a szerepet. Mivel beváltam, egy padon ülhettem a színpadon a Vígszínház akkori nagy színészeivel, Darvas Ivánnal, Latinovits Zoltánnal, Bitskey Tiborral, Tomanek Nándorral, Benkő Gyulával és a többiekkel.

És akkor voltam először komolyan szerelmes is. 1965 nagy év volt az életemben. Csak a matematikaórákat utáltam, mert nem értettem az egészből semmit. Magántanár foglalkozott velem, hogy ne bukjak meg. Közben jelentkeztem a színművészeti főiskolára, és felvettek.

S az édesanyja mindeközben…?

… dolgozott, háztartást vezetett. Ő is imádta ezt az egészet. A parodista érzékem például tőle van. Különböző családi összejöveteleken istenien tudta utánozni az unokatestvérét, Gross Lilit. Mindig hatalmas nevetés volt.

A Lövölde térnek már emléket állított egy dalában, amelyből gyorsan sláger lett. A Haller teret is megénekelhetné, hiszen ahogy egy interjúban mesélte, édesanyja ott lépett ki a sorból, amely a Duna felé menetelt. Bekéredzkedett az ottani gyógyszertárba, majd a hátsó bejáraton elmenekült, így maradt életben. Áll még egyáltalán az a patika?

Nem tudom. Most, hogy így szóba jött, majd elmegyek és megnézem. De hogy születhetne-e még ilyen dal? Nem hiszem. Már nem nagyon születnek dalok. A lemezkiadás is kiment a divatból. Pedig én szerettem, hogy időnként megjelent egy-egy lemez, CD olyan számokkal, amelyeket nekem írtak, vagy én írtam magamnak. Közöm volt hozzájuk. Egy jó dallal sokat el lehet mesélni. Irtó érdekes, hogy egy három-négy perces szerzemény mennyire el tudja találni az emberek szívét. Legalább úgy, mint egy háromórás dráma vagy ötszáz oldalas szöveg. Ezt nem is gondolná, aki még nem csinált ilyet. Ehhez persze olyan dal kell.

Leonard Cohen és Bob Dylan ilyen dalok szerzői. Nem véletlen, hogy ők a kedvencei.

Nem tudom elmagyarázni, mit szeretek bennük. Cohen óriási tehetség, gyönyörű, mély hangja van, szédületesen költői képsorokkal fogalmaz. Időnként úgy érzem, mintha Ady Endre írta volna ezeket a szövegeket. Bob Dylant kevésbe ismerem. Volt egy dala, amelyet tizenkilenc éves koromban hallgattam egy házibuliban. Akkor nem is tudtam, hogy az övé, később jöttem rá. Mindig az volt a vágyam, hogy ezt elénekelhessem. Valamelyik lemezemre aztán fel is került Ramónának címmel. Én írtam a magyar szövegét. Eredetiben azonban egészen más típusú a dal, inkább country, az én előadásomban líraibb, nosztalgikusabb lett.

A dalszövegek mellett kabaréjeleneteket és filmforgatókönyveket is ír. Bármibe fog is, azt vagy az irónia, vagy a groteszk felé viszi el, a dalai pedig olyan búsak, borongósak, keserédesek lesznek.

A Taxi című rádiótréfát meg a Belvárosi telefonközpontot gyorsan megírtam. Mondhatnám azt is, hogy mindig ilyeneket fogok írni, és mindig egy pillanat alatt. Harminc-negyven éve mégsem jut eszembe még egy ilyen. Amikor filmet írok, egy gondolatot szeretnék kifejezni, de ha nem jut eszembe hozzá a történet, akkor rém nehéz. Így maradt ki tizennyolc év a filmírásban. Ami pedig a dalokat illeti: a Lövölde térből sláger lett, a másik tízből nem annyira. Az ember hiába határozza el, hogy csak ilyet fog írni, nem ír, csak húsz év múlva esetleg, és akkor sem biztos, hogy abból ismert szám lesz. Nincs rá szabály. Arra sem, hogy mikor mit csinálok. Sokszor felkérésre írok, vagy átírok, beleírok, segítek. Olyan, hogy magamtól, teljesen a sajátomat írjam, ritkán fordul elő. A Sztracsatellánál volt így. A másik két filmet valamiből írtuk. Ray Cooney-darabból A miniszter félrelépet, Vámos Miklós novellájából a Gondolj rámot. Rendeztem több tévéjátékot is, de azokat sem én írtam. A koncertezést még csak pár éve csinálom. Szeretem, és már nem félek tőle. De más koncertet adni, és egészen más dalokat énekelni. Egy új dalhoz pedig muníció, töltet, jó gyúanyag kell, ami most nem biztos, hogy van bennem.

„Már nincs olyan sok nyár” – énekli beletörődve legújabb dalában. Hány nyárnak tudna még szívből örülni?

Soknak. S ez valószínűleg azért is van, mert kicsit meghosszabbodott az életünk. A szüleink korosztálya hatvan-hatvanöt évesen ment el. A tanáraim is, mind. Én meg itt állok hetvenévesen. Lehet érezni, hogy kinyúlt kicsit a dolog, hogy a nagyon öreg embert még nem ránk mondják.

Bár azt olvastam most egy krimiben, hogy a hetvenéves Jeff McPherson „az öregemberekre jellemző csoszogással ment át az úttesten”. S azon gondolkodtam, hogy ha hetvenéves, akkor az én vagyok.

Csak éppen nem csoszog.

Lehet, hogy nyolcvanévesnek kellett volna írni, mert az igazán öreg vagy öreges nyolcvan körül kezdődik, és ha szerencsénk van, eltarthat még kilencvenig is. A fene tudja!

Mi fér még az életébe a színházon, a filmen, a koncertezésen és az íráson kívül?

Az olvasás. De már csak a tényirodalom érdekel. Most éppen Marlon Brando életregényét olvasom, és mindjárt megveszem a George Lucasról szóló könyvet. Ilyesmik szórakoztatnak, meg a krimik. Szépirodalmat leginkább tizenhattól harmincéves koromig olvastam, aztán beleuntam. A kortárs magyar szépirodalomból egyvalakit olvastam folyamatosan, mert nagyon szerettem. Esterházy Pétert.

„Meg voltam veszekedve azért a fiúért. Nekem szólt, nekem üzent” – nyilatkozta róla.

Amit az elmúlt harminc-negyven év alatt írt, azt én mind elolvastam. Értettem és imádtam. Állandóan érezni lehetett belőle azt a szédületes humort, ami el volt bújtatva a sorok között, és azt a furcsa kettősséget, hogy egy arisztokrata fiú ír az arisztokratákat egyáltalán nem becsülő Kádár-rendszer közepén mindenféle sérelem és fájdalom nélkül. Fölényesen, baromi humorral szólt hozzá a szocializmus különböző ügyeihez. Ez rettentő érdekes volt, és nagyon nekem való. Az olvasáson kívül nincs is más hobbim, ami szórakoztatna. Például, hogy kiülnék a vízpartra, és várnám, hogy jöjjön a hal. Az engem sosem érdekelt. Jöjjön inkább egy poén. Azon nevetni lehet.

Kern András 70 éves

Az egyik legnépszerűbb magyar színész már tízévesen szerepelt a Kaland az Állatkertben című rövidfilmben, aztán más szerepekre is hívták. Filmrendezőnek készült, gimnazistaként osztálytársával, a későbbi filmoperatőr Edelényi Jánossal készített Mi lesz című rövid játékfilmjükkel megnyerték a XIII. országos amatőrfilm fesztivált. Ekkor már országszerte ismert volt, mert egy másik osztálytársával előadott színészparódiákkal elsők lettek a Magyar Televízió Ki mit tud? vetélkedőjén. A sikersorozat folytatódott: a Vígszínház igazgatója, Várkonyi Zoltán - aki zsűritagként már ismerte - meghívta Arthur Miller Közjáték Vichyben című drámájának kamasz szerepére. Harmadikos gimnazistaként olyan partnerekkel léphetett színpadra, mint Latinovits Zoltán, Darvas Iván, Benkő Gyula. Ő ugyan továbbra is rendező szeretett volna lenni, de mivel érettségijének évében a Színház- és Filmművészeti Főiskolán nem indítottak ilyen osztályt, a színész szakra jelentkezett. Fel is vették, 1970-es végzése óta a Vígszínház társulatának tagja.

Kern András a magyar színjátszás egyik legnépszerűbb, legtöbbet foglalkoztatott művésze, akinek sajátos karaktere, fanyar humora, bensőséges játékstílusa tudatos szerepfelépítéssel párosul. Százharmincnál is több darabban szerepelt, alakította Raszkolnyikovot a Bűn és bűnhődésben, Svejket, III. Richárdot, Willy Lomant Az ügynök halálában, Rank doktort a Nórában, Peacockot a Koldusoperában, Yossariant A 22-es csapdájában. A Vígszínházban és a Pesti Színházban jelenleg is nyolc darabban lép színpadra, többek között Ebherhard Streul (Parti Nagy Lajos) A kellékes című monodrámájában, A velencei kalmárban Shylockot, Molnár Ferenc A testőrében a kritikust alakítja. Szerepel Woody Allen - harminc éve futó - Játszd újra, Sam és Szentivánéji szexkomédia című darabjában, utóbbinak színpadra állításában is részt vett, jelenleg Georges Feydeau Egy éj a paradicsomban című bohózatára készül.

Vendégként fellép más színházakban is, többek között a József Attila Színházban a Balfácánt vacsorára!, a Centrál Színházban az Illatszertár, a Belvárosi Színházban a Hitted volna? és a Dés Mihály regényéből készült Pesti barokk című produkciókban (a regény színpadi változatát is ő készítette).

Számos filmben és tévéjátékban szerepelt, a legemlékezetesebbek: a Régi idők focija, Ripacsok, Az elvarázsolt dollár, Meseautó, Csocsó, Egy szoknya, egy nadrág. Bujtor István Ötvös Csöpi-filmjeiben ő volt Kardos doktor, a kétbalkezes nyomozó. A miniszter félrelép című filmvígjátékot közösen rendezte Koltai Róberttel, a Sztracsatellának nem csak főszereplője, hanem forgatókönyvírója és rendezője is volt. 2016-ban mutatták be a Gondolj rám című filmjét, amelynek rendezése mellett a főszerepet is eljátszotta.

Rendszeres vendége volt a Rádiókabarénak, itt hangzottak el frenetikus sikerű, legendássá vált számai: Taxi, Halló, Belváros (benne a levehető ajtós NDK turmixgép), Evőolimpia. Sok emlékezetes szinkron is fűződik nevéhez, az Annie Hall sikere óta ő Woody Allen állandó magyar hangja, de jobban szereti, ha a magyar Woody Allen helyett inkább Kern Andrásként emlegetik.

1985 óta több lemeze jelent meg. 2002-ben adták ki Elfogtunk egy levelet című kötetét, Bárdos András könyvet írt róla Kern András, ezt nem lehet leírni! (2012) címmel. Hangoskönyveken is hallható, többek között Lázár Ervin-meséket, Rejtő-regényeket, Harry Pottert és a Sörgyári capricciót tolmácsolja.

Pályája töretlen, szerepálmai nincsenek, sorra kapta és kapja a jobbnál jobb feladatokat, legfeljebb csak az ifjúságát sírja vissza a rá jellemző fanyar humorral.

Művészi munkáját számos kitüntetéssel ismerték el: Jászai-díj (1978), érdemes művész (1989), Karinthy-gyűrű (1995), a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje (1996), kiváló művész, örökös tag a Halhatatlanok Társaságában (2003), Déri János-díj (2004), Páger Antal-színészdíj (2007). 2007-ben Kossuth-díjjal tüntették ki sokoldalú művészi munkásságának elismeréseként. 2010-ben megkapta a Pro Urbe Budapest díjat, 2011 szeptemberében a nyíregyházi Vidor Fesztivál életműdíját, 2015-ben pedig a Vígszínház-díjat vehette át, díszpolgára a XIII. kerületnek.

Hetvenedik születésnapján, január 28-án Lövölde tér címmel ad koncertet, amelyen régi sikeres dalok mellett újak is elhangzanak, s több népszerű művész is partnere lesz.

Önnek ajánljuk

Rossi Gombaszögön: „Ha kijutunk az Eb-re, elkezdek magyarul tanulni!”

Meghalt Heller Ágnes Széchenyi-díjas filozófus

Keszegh: Régiónk sokadrangúként van kezelve

Több ezres leépítés a kassai U.S. Steelben

Műanyagot nyelt le a dán partoknál elpusztult viharmadarak 95 százaléka

A lakosság javaslatai alapján szervezik át a közlekedést Somorján

Legfrissebb galériák
Olvasta már?