Szükségünk van-e irodalmi lapokra?

Az én generácóm (a nyolcvanas évek közepén születettek, vagy-is az ún. 
Kacsamesék-generáció) képviselőinek irodalmi szocializációja szempontjából a „létezik-e szlovákiai magyar irodalom?” kérdés nem volt meghatározó. Azok a viták, amelyek a kilencvenes évek során lezajlottak a szlovákiai magyar körökben (például Fábry Zoltán örökségéről vagy az „egységes magyar irodalom” ügyéről), meglehetősen elavultnak hatottak akkoriban, amikor a mi első publikációink megjelentek. A generációm képviselői számára nem volt kérdés, hogy egyszerre próbáljunk megmutatkozni mindenhol, ahol magyar nyelvű irodalmat magas szinten művelnek, ami elsősorban a folyóirat-kultúra által mérhető. Ilyen közegek pedig vannak szerte a Kárpát-medencében, és egyiket sem érdemes a másik fölé helyezni. Anomáliák persze vannak, és határon túlról (vidékről, kisebbségből stb.) mindig nehezebb lesz a figyelem középpontjába kerülni, ugyanakkor valós határok híján ez egyáltalán nem lehetetlen. 

Az irodalmi műhelyek, folyóiratok szerepe átalakulóban van. Bár elég gyakran hangoztatják azt a közhellyé kopott megállapítást, hogy a magyar egy folyóirat-központú irodalom, ezt a közelmúlt és napjaink mozgásait látva legalábbis szkeptikusan kezelhetjük. Itt most nincs tér arra, hogy az összmagyar folyóiratszcéna nehézségeit taglaljuk, tűnődésünket korlátozzuk a szlovákiai magyar irodalmi lapok, ezen belül is elsősorban – fokozott személyes érintettségem miatt – az Irodalmi Szemle háza tájára. 

A pártállamiságtól az elbizonytalanodásig 

Az Irodalmi Szemle 1958-tól több mint három hosszú évtizeden át meghatározó szerepet játszott a szlovákiai magyar irodalomban és szélesebb írásbeliségben, hiszen nem létezett más, hasonló jellegű fórum. S bár szerkesztői nemegyszer összetűzésbe kerültek a mindenható pártállammal, a lap fenntartását természetesen biztosította a „proletárdiktatúra”, amiért végső soron általában a lap sem maradt hálátlan. Az Irodalmi Szemle mindenesetre kinevelt néhány generációnyi szlovákiai magyar szerzőt és szerkesztőt, akik esetenként úgy váltak a szerkesztői szakma hazai letéteményeseivé, hogy soha nem mérettettek meg összmagyar szinten. A rendszerváltás előtti korszakot három főszerkesztő, Dobos László, Duba Gyula és Varga Erzsébet neve fémjelezte, irányításuk alatt a lap arculatát javarészt a „proletár internacionalizmus” erőltetése és paradox módon ezzel egyetemben a kisebbségi irodalom mint olyan megteremtésének kényszeredett kísérlete határozta meg. Csehy Zoltán Duba Gyula főszerkesztői korszakáról írja Felvidéki lapozó című, 2010-es, a tokaji írótáborban elhangzott előadásában, hogy a szerkesztői elvek inkább ad hoc jellegűvé váltak ebben az időben. „A korszak az aránytévesztések korszaka, a radikális káoszé, melyben az érték szemrevételezése ma már nem könnyű feladat” – állítja Csehy. 

Miután azonban megváltozott a rendszer, és megérkezett a konkurencia, fokozatosan egyre bizonytalanabbá vált a lap helyzete is. A kilencvenes évek első felében a színre lépő Kalligram, majd a Szőrös Kő és – egyelőre utolsóként – az Opus felpezsdítette a hazai irodalmilap-kultúrát. Az, hogy a mennyiségi gyarapodás a minőség előnyére vált-e, más kérdés. Annyi bizonyos, hogy egyszerre több szerkesztőre lett szükség, és több nézőpont érvényesülhetett. A Kalligram és az Irodalmi Szemle mint a két fő fórum azonban gyakran egyáltalán nem egymás ellenpólusaként, hanem egymást kiegészítve működött, kivált a kilencvenes évek közepén-derekán, amikor utóbbi élén Tőzsér Árpád állt. Ez a lap történetének egyik legizgalmasabb korszakát hozta: az összmagyar irodalmi élvonal legjobbjai a Szemle rendszeres szerzői voltak. Majd a Szemle részéről minden téren tapasztalható látványos hanyatlás következett: ennek egyik kiindulópontja alighanem a kilencvenes évek derekának szlovákiai kultúrpolitikája volt (a lap a támogatások elmaradása miatt többször is a megszűnés szélére került), ami a következő években színvonalbeli, így jelentőségbeli és infrastrukturális mélyrepülést vont maga után. A kétezres évek elejére a Szemlét fenntartó Madách-Posonium Kft. a pozsonyi belvárosból előbb a város peremére, majd Somorjára szorult, a főszerkesztői posztot 2011 januárjától vállaló Tóth László már egy félig-meddig elfeledett, a kortárs magyar irodalmi mozgások által szem elől tévesztett, megfáradt, másodközlésekkel teli, gyenge lábakon álló lapot vett át. Tóth László két évig dolgozott rajta, hogy visszahozza a Szemlét a „főáramba”: „…rájöttem, hogy az Irodalmi Szemle múltjában benne van a jövője is, s hogy nem kell mást tennem, mint legjobb korszakainak értékeit – minőség- és nyitottságigényét, értékintegráló szerepkörét – jelenné szervezni, s az elkövetkező évfolyamok távlatába emelni” – írta főszerkesztői beköszönőjében a 2011/1-es számban. Tóth László alapos vérfrissítést hajtott végre, elsősorban a szerzőgárdában, de fontos nyitást jelentett a szakmai tanács létrehozása is, miután Fónod Zoltán tizenkét éves főszerkesztői periódusa alatt gyakorlatilag egyszemélyessé vált a lap szerkesztősége. A szakmai tanács elnöke ugyan megmaradt az a Duba Gyula, aki alatt Tóth László már évtizedekkel korábban szerkesztőként dolgozott a lapnál, de számos új név is bekerült, szlovákiai magyarok (Bárczi Zsófi a, Gál Sándor, N. Tóth Anikó és jómagam), valamint „határon túliak” (Balázs Imre József, Toldi Éva) is. Jelen írás célja azonban elsősorban a Szemle jelenlegi helyzetének feltérképezése, ezért a vázlatos történeti áttekintésnek itt véget is vetek. 

Kis számvetés 

Tóth László mellett, 2012 szeptemberében lettem a Szemle szerkesztője, majd 2013 januárjától vettem át a főszerkesztői posztot, az „éber–nyitott–eleven” szlogennel meghirdetve a lap megújítását. Az elmúlt három és fél évben minden szám tematikus számként készült, ami eleve magával hozta a szerzőgárda radikális kiszélesítésének szükségességét. Az előző évekhez képest ugyan némileg csökkent a Szlovákiában élő magyar szerzők aránya a lapban, ám több tematikus lapszám foglalkozott a szlovákiai magyar irodalommal – anélkül a ballaszt és görcsösség nélkül, ami ezt a kérdést a kilencvenes évek folyamán jellemezte. Utánajártunk a „felvidéki ködlovagoknak”, jelentkeztünk Made in Czechoslovakia című számmal, és kétszer is bemutattuk Bevetés című számunkban a szlovákiai magyar szerzők legifj abb generációit. Vitát folytattunk a Szlovákiai Magyar Írók Társasága szépirodalmi antológiájáról, és tudtommal egyedül nálunk jelentek meg „kényes kérdésekre” rámutató (természetesen nem megrendelésre kötekedő) kritikák olyan szerzők műveiről, akiknek alkotói „botlásait” nem szereti belátni a mai irodalmi közeg (például Grendel Lajos, Baka L. Patrik vagy Laboda Róbert egy-egy kötetét lehetne említeni). Olyan témákat hoztunk be az irodalomba, amelyekről kevesen beszéltek előttünk akár összmagyar szinten is (giccs és trash, hajléktalanság stb.), és olyan szerzőkkel nyitottunk a világirodalom felé, mint például a chilei Roberto Bolano, aki mostanra már nálunk is megbecsült író lett. Rendszeressé tettük a gyermekirodalmi számainkat, hogy az irodalomnak ez a szeglete se maradjon tovább mostohagyerek, és egész számot szenteltünk a női íróknak. Közöltünk szlovákiai magyar drámákat, de közöltünk szövegeket Vladimir Nabokovtól vagy épp Viktor Pelevintől is. Eközben létrehoztuk az egyetlen szlovákiai magyar bázisú online irodalmi magazint, és egyedül szerveztünk magyar irodalmi rendezvénysorozatot Pozsonyban. Ez a felsorolás persze öntömjénezésnek hathat, de ezt a kockázatot is vállalva el kell mondani: irodalmi műhelyt próbáltunk építeni, pedig gyakorlatilag minden körülmény ellenünk szólt. 

A szakadék szélén 

2014 elején megszűnt addigi kiadónk, a Madách-Posonium Kft., és Csanda Gábor vezetésével a Madách Egyesülettel vettük át az örökségét. Legalábbis azt, ami megmaradt belőle: néhány kötetkézirat és három lap (az Irodalmi Szemle, a Jó Gazda című agrárlap és a Tücsök című gyermeklap). Egyetlen centnyi tőke, iroda és mindenféle infrastrukturális háttér nélkül, pucéran álltunk a világnagy huzatban, miközben az Irodalmi Szemle épp a teljes megújulás kellős közepén toporzékolt. A lendületet végül nem törte meg az sem, hogy le kellett mondanunk a magyarországi támogatásokról, a szlovákiai támogatás összege pedig 2014-ben a korábbiakhoz képest radikálisan csökkent. Még egy olyan jelzés is kiszivárgott felénk a szlovákiai kisebbségi kulturális támogatási rendszer szakmai bizottságából, hogy ha a budapesti Nemzeti Kulturális Alapnál pályázunk, azt a támogatást kénytelenek levonni a pozsonyi támogatási öszszegből. Nem hivatalos információ volt, így nem volt kinél panaszkodni sem. A Szemlét mindvégig a térdünkön szerkesztettük Száz Pál és Gyenes Gábor szerkesztőtársaimmal, miközben nem is álmodhattunk arról, hogy valaha teljes állásban végezhetjük a munkánkat. A nehézségek ellenére 2015 elején újra megújult a lap dizájnja, tovább zajlottak a bemutatók szerte a Kárpátmedencében, és jobbnál jobb szerzők szegődtek hozzánk. Arra ebben a felállásban nem maradt kapacitásunk, hogy elrendezzük a lap széles, magyarországi terjesztésének ügyét, és hogy előfi zetői bázisunkat jelentősen megnöveljük. Az Irodalmi Szemle jelenleg négyszázas példányszámban megjelenő lap, Magyarországon mindössze a budapesti Írók Boltjában van jelen, idehaza pedig néhány dél-szlovákiai könyvesboltban (amelyek egyébként szintén gyorsan fogynak). 

Levél a közösséghez 

Határok nincsenek, egy kezdő szlovákiai magyar szerző számára létkérdés, hogy minél több olyan irodalmi fórumon jelenhessen meg, amelyet „jegyez a szakma”. Az Irodalmi Szemlével egy ilyen fórum létrehozására, megerősítésére törekedtünk az elmúlt években, de talán még fontosabb, hogy a Szemle most végre egy igazi szlovákiai magyar irodalmi műhelyként akart viselkedni, olyan forrásként, amelyből az összmagyar irodalomnak is haszna lehet. Itt jutottunk el a „közösségi ügy” fogalmához, ahhoz a kérdéshez, vajon érdekében áll-e a szlovákiai magyar közösségnek, hogy az összmagyar kultúra gyarapodásához hozzájáruljon. Olyan cél ez, amely túlmutat a szokásos jelszavakon, a kisebbségi közélet és politika általában mindent felülíró közhelyein, amelyek a „megmaradás” szent érdeke körül összpontosulnak. Az Irodalmi Szemle esetében nem az a kérdés, képesek vagyunk-e fenntartani egy nevet, amely esetleg regionális szinten segít kiélni irodalmi becsvágyainkat, hanem hogy be akarunk-e kapcsolódni olyan folyamatokba, amelyek túlmutatnak saját közegünkön. 
Egy folyóirat hosszú távú fenntartásához nélkülözhetetlen az infrastrukturális háttér. Jelenleg négy bejegyzett irodalmi lapunk van: az Irodalmi Szemle, a Kalligram, az Opus és a Szőrös Kő. Egyiknek sincs főállású alkalmazottja, saját irodája, sem stabil, nem a kormány támogatásaitól függő fenntartója. Négy lap között oszlik meg az a minimális támogatási keret, amelynek a szétosztásánál egyébként nem léteznek komplex, a szakma bevonásával megfogalmazott alapelvek, jelentős részben magyarul nem is beszélő hivatalnokok hoznak meg a támogatottak számára létfontosságú döntéseket. 

Nem tudjuk, mivel rendelkezünk, mire van szükségünk, és mit tudunk eltartani. A Kalligram Kiadó leépülésével az elmúlt egy-két évben eltűnt az utolsó olyan műhely is, amely professzionális szépirodalmi szerkesztőket foglalkoztatott, és amely kiadói irodákat is fenntartott a fővárosban, bár a Kalligram folyóirat már nagyrészt Budapesten szerkesztődik, Szlovákiában pedig megvásárolhatatlan. Közben pedig Pozsonyban kiadványszerkesztői szak működik a Comenius Egyetemen. Hova érkeznek vajon a végzősei? 

Egyedül a közösségünk érettségén fog múlni, mit tudunk kezdeni saját kulturális örökségünkkel és potenciálunkkal. Meggyőződésem, hogy anyagi források bőven akadnának, a nemzeti jelentőségű intézmények budapesti programjától a hazai támogatási rendszeren keresztül a mecénási segítségekig, de mindenekelőtt szakmai és közösségi konszenzusra lenne szükség abban, mit is akarunk voltaképpen. Akarjuk-e, hogy legyen egy „saját nyelvünk”, hogy meg tudjunk szólalni, vagy némán meghúzódva várjuk ki, amíg minden időnk lejár. 

Szalay Zoltán 

A szerző 2013 és 2016 között volt az Irodalmi Szemle főszerkesztője. 2016 júliusától Mizser Attila veszi át a helyét a folyóirat élén.