Szórakoztató workshop

Juhász László felvételeMi, többiek kevésbé lepődtünk meg, amikor elkezdődött a technikai és hangterjedelem-bemutatóval összekötött rendhagyó énekóra. Bobby McFerrin ugyanis nem popsztár, hanem olyan zenész, aki a hangjával zenél. Az éneklés nem jó kifejezés arra, amit ez a rasta-frizurás, cingár ember művel. Egyszerre prezentálja a fő dallamot, a bőgőkíséretet, a lánykórust és a ritmus-szekciót, felesleges tehát zenekart utaztatni vele, csak egy mikrofont kell adni a kezébe. Úgynevezett torokhangon is tud énekelni, amiről a dél-szibériai Altáj hegység lábánál élő népek, illetve a tibeti szerzetesek híresek. Olvasom, hogy Bobby is tőlük tanulta, hogyan lehet egyszerre három hangot kiadni.

Pozsonyban tízperces meditativ improvizációval kezdett, amelyben bemutatta különleges adottságait, váltogatott tempóban, bonyolult ritmusokat variálva. Aztán a helyzet csak fokozódott. Nem hiszem, hogy lemezen visszaadható ez az élmény. Süvített, mint a folyót végigborzoló szél, sistergett-sercegett, mint a tábortűz, áriázott és trombitaszólózott, üveghangon felkapaszkodott elérhetetlen magasságokba, kántált afrikai dalokat, nyomta az amerikai pop karikatúráit – egyszóval leírhatatlan, amit művelt.

Tudjuk róla, hogy vezénylést is tanult (többek közt Leonard Bernsteintől) és rutinosan irányít laikus tömegeket, azt azonban nem gondoltam volna, hogy a pozsonyi közönségből másodpercek alatt kórust csinál. A pozsonyi közönség ugyanis nem temperamentumáról és hangos tetszésnyilvánításáról híres. Nos, szombat este mindkettőből kaphattunk ízelítőt. Az ok az lehet, hogy bonyolult harmóniákat énekeltünk két-három szólamban, magunk is meglepődve saját magunkon. Kombináltuk a világzenét a klasszikus zenével, a dzsesszel, szóval úgy táncoltunk, ahogy Bobby fütyült, vagyis azt csinált velünk, amit akart. Tényleg volt tánc is a színpadon, a mester egyszer csak leszólt, hogy menjen fel, akinek táncolni van kedve. Néhány másodperces hitetlenkedő morajlás után egy fiatal pár pattant a színpadra, és Bobby énekére improvizálni kezdtek. Ez is jó volt. És az is, ahogy a pozsonyi kollégisták kórusával, illetve a Close Harmony Friends énekegyüttessel improvizált a mester. A Lucia Lužinskával alkotott kettős ugyan kevésbé meggyőzően sikerült, ám a meghatott és izgatott fiatal dzsesszénekesnőtől ott és akkor az is nagy teljesítménynek bizonyult, hogy egyáltalán hang jött ki a torkán.

Az egész koncert a rögtönzés jegyében folyt. McFerrin a zenei hatások olyan sokaságát prezentálta, hogy műfajilag nehezen lehetne meghatározni a dalokat, ha egyáltalán beszélhetünk dalokról. A dal ugyanis már ismert kliséket variál egyedi megoldásokkal. Itt azonban hiányoztak a sztereotípiák, csak dallamok, harmóniák és gyorsan váltakozó ritmusok voltak. Egészen újszerű légzéstechnikájának köszönhetően Bobby még a levegővételből is hangot tud faragni, a mellkasába pedig minden bizonnyal afrikai dobot építettek be, mert ha ütögeti, úgy szól, mint egy valódi hangszer.

Igaza lett az est sztárját felkonferáló Peter Lipának. Sokan egy életre szóló élménnyel indultunk haza. Egy természeti csodát láttunk és hallottunk, akinek egyetlen mikrofonra van csak szüksége ahhoz, hogy két órán át ámulatba ejtsen egy stadionnyi embert.