Szombati vendég

Magyar nyelvtudásukon a kint töltött évtizedek sem változtattak. Budapestre gyakran hazajárnak, legutóbb Szakáts Kinga töltött néhány hetet itthon. Már ő maga is nagymama, s kíváncsian várja, unokái közül melyikük életébe lép be a tánc – a gének játékának köszönhetően.
Hány évig élt még férje, Vaclav Nizsinszkij halála után Pulszky Romola, aki 1912-ben Budapesten látta először Gyagilev együttesét, annak élén pedig a páratlan tehetségű táncost?
Huszonnyolc évig. S amit én mint unoka buzgón hiszek: ha nincs Romola, Nizsinszkij nevére nem emlékezne úgy a világ, mint ahogy emlékezik, sőt nem is nagyon emlegetnék őt a tánc isteneként vagy a modern balett megalapítójaként. Romolának ebben nagyon sok érdeme van. Harmincegy évig ő volt az, aki eltartotta Nizsinszkijt, pedig volt két világháború, két gyerek, mindenféle nehézség, üldözés, de Romolában olyan nagy volt a szeretet, hogy az találkozni tudott azzal a szeretettel, amit Nizsinszkij próbált átadni a világnak először a táncán, később a naplóján és a rajzain keresztül. Édesanyám mondja is gyakran, hogy az ő apja nagyon szerette az emberséget, és sokkal jobb világot képzelt el. Úgy érezte, ő a táncával ajándékozza meg az embereket. Én is ezt szeretném majd megmutatni a róla készülő filmben. A Nizsinszkijről megjelent kiadványokkal könyvtárakat lehetne megtölteni, de azok mind az ő rövid pályájáról és a betegségéről szólnak, illetve arról, hogy milyen zseniálisan táncolt. Ezt tanulmányozzák a legtöbben. A művészetét. De hogy milyen ember volt, és milyen hatással volt a közönségre, arról nem sok minden szól. Nagyon érdekes volt, hogy amikor édesanyámmal együtt 1995-ben kiadtuk Nizsinszkij hiteles, eredeti naplóját, a világ minden részéről rengeteg visszajelzést kaptunk. Köszönjük, hogy végre kezünkbe vehettük a teljes naplót, írták. A Romola által nagyon erősen megszerkesztett, vagyis cenzúrázott mű ugyanis sok kívánnivalót hagyott maga után. De az olvasók azt is bibliaként kezelték, hiszen abban is rengeteg bölcsesség van, bár 1936-ban, amikor megjelent, még nem is értettek mindent belőle, hiszen a civilizáció még máshol tartott. Sokan azt mondták: „Ez egy elmebeteg ember, aki összevissza irkál.” Közben annyi tanulság és bölcsesség van a naplóban, hogy édesanyámmal együtt annak idején mindketten úgy éreztük, azért kell kiadni az eredeti Füzeteket, hogy reményt adjunk a világnak, és több szeretetben élhessünk.
A teljes interjút a szombati Új Szóban olvashatják!
SZABÓ G. LÁSZLÓ