Kultúra

Szolláth Dávid: Beszélgetések Rigóval

(Második rész)
ÚJ SZÓ ONLINE

2019. december 15. 18:03

gitárosok
- Shutterstock-felvétel

Varga Feri bácsi beszél a szalagon. Elmondja, hogy a gondjára bízott madár a természet csodája, esetének feltárása szocialista tudományunk dicsőségére válna.

Az önmagában nem szokatlan, hogy a madár tud beszélni, figyelembe véve az örvös hollók kiváló hangutánzó képességét. Csakhogy Rigó, ez a neve, nem a faja – fűzi hozzá Feri bácsi –, gondolkodó lény, sőt intelligenciája emberi mércével is rendkívüli. Pedig koponyatérfogata az emberének csak ötvened része. A történet, amit Feri bácsi előad, teljességgel hihetetlen, olyan, mint a beszélő állatokról szóló régi mesék és kalandhistóriák. Rigó eszerint Mozambikban bújt ki a tojásból, valahol a Malawi-tó partvidékén. Kiesett a fészekből, elpusztult volna, de egy malawi gyerek megtalálta a csúnyácska, dülledt szemű fiókát, hazavitte, és a törzs háziállata lett. Felnevelték, nagy becsben tartották, mert hasznára volt a falunak. Megfogta a kígyót, akáciák tetejéről figyelte az ólálkodó vadakat. A primitív, természetvallású törzs nem tulajdonított különösebb jelentőséget rendkívüli értelmének. Olyan volt számukra, mint a szeszélyes természetistenség többi rejtélye. A törzs a polgárháború alatt félig kipusztult, a túlélők a menekülést választották, Rigó pedig egy mozambiki gerillavezérhez, Horacio „o Mago” Munguambéhez került. Munguambe szerette azzal növelni tekintélyét, hogy az emberek vadállatok megszelídítőjének, azaz varázslónak tekintsék, volt többek között egy láncon vezetett hiénája, továbbá a kíséretéhez tartozott két méter magas, kopaszra nyírt etióp szeretője is, aki vérszomjas gyilkos hírében állt. Munguambe megtanította a hollót portugálul, magával vitte Lourenço Marques-ba, katonát faragott belőle és a „Tordo”, azaz „Rigó” fedőnevet adta neki.

Rigó hamar nélkülözhetetlen hírvivő és légi felderítő lett. Röpcédulákat is szórt, és alig több mint fél év szolgálat után tiszti rangot kapott a FRELIMO-ban azaz a Frente de Libertação de Moçambique-ban, magyarul a Mozambiki Felszabadítási Frontban. Kísérleti jelleggel rábíztak egy kisebb légideszantot is. Ebből az időből fennmaradt egy kissé elmosódott fénykép, amelyen a két terepszín-foltos Alouette III. harci helikopter kötelékben követi. Sajnos az egységét a második rodéziai bevetésen kilőtték mögüle, a sebtében kiképzett mozambiki pilóták az esőben nem tudták követni a madár gyors manővereit. A két pilóta és a hét ejtőernyős bajtárs elvesztése mélyen megviselte Rigót, ráadásul az eset híre Moszkvába is eljutott és politikai feszültséget szült. Rigó nem is vállalt több éles bevetést, ehelyett a mozambikiak és angolai testvérpártjuk, az MPLA (Movimento Popular de Libertação de Angola – Angolai Népi Felszabadítási Mozgalom) között szállított titkos üzeneteket. Állítólag négyszer tette meg a légvonalban a 3500 kilométeres utat Lourenço Marques és Luanda között. Utolsó küldetésén, 1976 nyarán, a sivatagi nap alatt repülve, nem sokkal a cél előtt elvesztette eszméletét. A zuhanást szerencsésen túlélte, de eltört a bal szárnya. Arra ébredt, hogy nagyon furcsa portugál dialektusban beszélő, ijesztően világos bőrszínű katonák állják körül, és a bakancsukkal bökdösik, hogy vajon él-e még. Rigó akkor látott először fehér embert és akkor hallott először spanyol beszédet. Az Angolában harcoló kubai ezred egyik szanitéc egysége talált rá az út mentén. Noha a mozambiki portugál és a kubai spanyol elég távol áll egymástól, mégis sikerült elmagyaráznia nekik, hogy ő a szövetségesük, és fontos üzenetet visz a luandai főparancsnokságnak. Lassan, tagoltan mondta nekik, hogy elv-tár-sak, ca-ma-ra-das, átveszem a parancsnokságot, az a kötelességük, hogy segítsenek nekem. A kubaiak nevették a lehetetlen, tollas kommunistát. Rigót megtartották, megszerették, rummal itatták, konzervhallal etették, a szárnyát meggyógyították és fél év múlva magukkal vitték Santiago de Cubába. Rigó lett a hajó kabalaállata, és mire a szovjet cirkáló átvitte őket az Atlanti-óceánon, már szebben beszélt spanyolul, mint Pablo Neruda.

Kattan a magnó, Feri bácsi elhallgat. Eddig megbabonázva hallgattam ezt a teljesen agyament történetet, és mintha álomból ébrednék, veszem észre, hogy 2012 van, és én Varga Feri bácsi büdös, lepukkant lakásának konyhájában ülök, hagyatékának papírhalmai közt. Átmegyek a nappaliba, és elnézem az öreg, tollavesztett állatot, ahogy csukott szemmel gubbaszt az ülőfán. Visszalépek a konyhába, és felhívom Seresst, a főnökömet, hogy adjon valami magyarázatot erre a hülyeségre. Seress a szokásos pattogós, türelmetlen stílusában söpri félre a kérdésem. Te ne foglalkozz azzal a szerencsétlen madárral. Kegyesebb volna, ha kitekernéd a nyakát, ha egyszer úgyse veszi be az állatkert. Ahogy elnéztem, már úgyis csak szenved. A hagyatékot kellene minél hamarabb lajstromoznod. Ez volna most a munkaköri feladatod, ha nem tévedek. Most az egyszer nem hagyom magam lerázni, úgyhogy Seress nagyot sóhajtva, mint egy idiótának, elmagyarázza, hogy szerinte miről van szó. A dolog ott kezdődik, mondja, hogy Varga Feri meg a Polyák elválaszthatatlan cimborák voltak, kérlek szépen, és az volt a heppjük, hogy állandóan ugratták egymást, meg mindenkit a környezetükben. Elég durva vicceik is voltak, egyszer például pénteken felhívták a kis Márkust, hogy hétfőre írjon németül egy beszédet a német–magyar barátságról, meg Erich Honecker nagyságáról, mert jön az NDK delegáció. Az a szerencsétlen kínkeservesen megcsinálta, aztán persze sehol semmi delegáció, jól kiröhögték. Na, elég az hozzá, hogy ezt a madarat valóban egy kubai elvtárs hozta be az országba, és valamiért Vargánál maradt, erre ők kitalálták, hogy behülyítik az apparátust és kijárnak neki egy állami kitüntetést. Ebben természetesen ők sem hittek, de az azért sikerült nekik, hogy Galabainét megszívassák vele. Persze neked halvány dunsztod sincs, ki az a Galabainé, igaz? Sejtettem. A Galabainé volt a nyolcvanas évek közepén az Archívum párttitkára. Nomármost az egy országos hülye volt, a legostobább pártfunkci, akit csak el tudsz képzelni. Ezek a szélhámos Vargáék meg állítólag beadták neki, hogy a madár a természet csodája, hatalmas kommunista veterán, gerillavezér, Fidel Castro bizalmasa, meg az öreganyám térde kalácsa, és hogy a Galabainé sürgősen terjessze fel kitüntetésre. Hogy ezzel bekerülünk majd a nemzetközi sajtóba is. Legalábbis ezt mesélték. Nem tudom, hogy valójában meddig merészkedtek, tény hogy Galabainét egyszer csak váratlanul áthelyezték valahova, várjál csak, azt hiszem, Ceglédre egy művházba, vagy könyvtárosnak. Na és akkor lett a Lehoczki Frici a párttitkár, aki persze szabotálta a pártmunkát, tojt az egészre, a mi emberünk volt. Ennyi a történet. Úgyhogy, tisztelettel megkérlek, legyél szíves elszakadni attól az átkozott madártól, és próbálj a feladatodra koncentrálni végre. Jövő hét szerda reggelig összeállítod nekem a hagyatéki leltárat, különben megnézheted magad. Nekem nincs időm ezekre a csacsiságokra, na szerbusz.

Hát akkor ennyi, gondolom. Hagyjuk ezt a madarat. Hiába próbálok dolgozni, a munka nem megy, ott van még a többi kazetta. Belehallgatok egy másikba is, B oldal. Ez már nem Varga Feri bácsi hangja, hanem egy akcentussal beszélő, rekedt, öreges hang. A beszédet időnként száraz köhögés szakítja meg.

Bobo nekem akkor volt legjobb barát. Maradt ő Havannában. Monito de noche. Hogy is mondják, majomka, éjimajom. Segített szökni meg nekem. Ügyes volt, nagyon ügyes. Kicsi keze volt, mint egy embergyerek. Nem, ő nem volt okos, nem beszélt, mint én, csak makog, csak csipog, nevettem neki mindig. De Bobito volt nagyon ügyes és volt ő egy kicsi állat nagyon nagy szívvel. Ő is hiányzik nekem. Meg mindenki. Meg Santiago is. Úgy volt, hogy négy év után megyünk mi majd haza Cuba. De itt kellett ragadni, ebben a hideg ország. Aztán lett itt rendszer váltás. Akkor otthon Cubában mondták mi itt imperialisták lettünk. Fidel nevezett minket „gusano”, az féreget jelent magyarul. Na most hallottál te ilyet? Hogy én egy gusano, hogy én egy áruló. Emlékszem, letett a repülő Ferihegyen, itt meg hó mindenütt. Októberben hó, mi fagytunk meg. Én éltem Afrikába, éltem Cubába, meleg trópus mind, itt nagy hideg tél vannak. Én nem szeretem. Nem annyira szeretem magyart. Bocsássátok meg, hogy ezt mondok. Én vagyok öreg ehhez. Megyek, teszek oda kis kávé. Azt szeret, kávét szeret.  

Na jó, hagyjuk ezt inkább. Így nem tudok dolgozni. Hallgatom ezt az eszeveszett hülyeséget. Éjimajom, persze! Kinyomom a magnót, adok lisztkukacot a madárnak, nesze, itt van a gusano, mondom neki. Hazaviszek három dossziét a paksamétából. Otthon talán tudok dolgozni. A magnót, a kazettákat otthagyom a konyhaasztalon.

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik. Egyben felhívjuk figyelmüket, hogy a kommentekhez tartozó IP címeket a rendszer elraktározza.

Önnek ajánljuk
sólymos lászló

Sólymos László benyújtotta a lemondását

Zuzana Čaputová

Čaputová elfogadja Sólymos lemondását

Érsekújvár

Vágsellyén és Érsekújvárban is emelték az ingatlanadót

Újabb történelmi mélyponton a forint

dd

Két hazai irodalmár is Térey-ösztöndíjas lett

bugár sólymos

A Híd tiszteletben tartja Sólymos László döntését

Legfrissebb galériák
Olvasta már?

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.