Szívügyének érzi az európai filmet

A nyolcvanas években forgatott történelmi trilógia hősei – kiváltságos helyzetük ellenére is – a hatalom marionettfigurái. Szenvedélyesek, robbanékonyak, megállíthatatlanok. Stephanus doktor is ilyen. Hatalommal és megbecsültséggel járó pozíciójától hirtelen megfosztják, a fővárosból a szülőfalujába kerül, ahol körzeti orvosként folytatja munkáját. Nyugdíjazott professzorként abban a közegben dolgozik tovább, amelytől évtizedekkel korábban elszakadt. Nem lesz lojális a fennálló rendhez, nem szolgálja ki annak érdekeit. Klaus Maria Brandauer most is nagy ívű alakítást nyújt, s mint mondja: reménykedett abban, hogy bár a legutóbbi közös filmjük óta több mint harminc év telt el, lesz még közös munkája Szabó Istvánnal.
„Köztünk sosem volt szünet – hangsúlyozza. – Megismerkedésünk óta nagyon mély, baráti kapcsolatot ápolunk. Laudációt is mondtunk már egymásnak nemegyszer. Az elmúlt években, bárhol találkoztunk is, mindig felmerült köztünk egy újabb film reménye. Csak azt nem tudtuk eldönteni, miről szóljon, mi legyen a témája, és milyen korban játszódjon. A múltban vagy a jelenben? A Mephisto automatikusan adta magát. Rögtön tudtam, hogy ez az én szerepem. Tübingenben voltam színész, Klaus Mann regénye akkor még tiltott olvasmány volt, nagyon nehezen tudtam beszerezni, de ahogy leültem vele, végig is olvastam. Képtelen voltam letenni, vagy akár csak szünetet tartani benne. A Zárójelentéssel is így voltam. Megkaptam, nekiültem, elolvastam, és tudtam, hogy ez az, ez kell nekem. Egy orvos, aki egy szűk kis közeg kisstílű politikai csatározásaiba belekeveredve át kell hogy gondolja a múltját, hogy szembenézhessen a jelenével. Nagyszerűen felépített történet.”
Szabó István szerint a kiváló osztrák színész, a Burgtheater mostani Lear királya a vásznon is teljesen úgy hat, mint az életben.
„Egyszerűen az a fantasztikus benne, hogy nem látsz nála semmilyen színészetet. Egy ember beszél, gondolkodik, érez, kérdez, válaszol, szól hozzám. Semmi alakítás. Brandauer sugárzó személyiség. Természetesen ugyanilyen sugárzó lenne orvosként vagy egyetemi tanárként is. Ugyanis annak született. Ezt nem lehet csinálni, tanulni, ellesni. Vannak nagyon nagy színészek, akik csodálatosan alakítanak, de hiányzik belőlük a személyiség. S akkor filmen nem igazán érdekesek, hatásosak. Színházban igen, hiszen gyönyörűen beszélnek, fantasztikusak a gesztusaik, de a vászonról nem sugároznak igazán. 
A moziban azok a színészek érintik meg igazán a nézőket, akiknek saját, egyéni belső erejük van. Nem pusztán szöveget mondanak, hanem a gondolataikat fejezik ki azokkal a szavakkal, amelyeket használnak. Akik nem eljátszanak valamit, hanem a saját érzelmeik jelennek meg a tekintetükben. És Brandauer ilyen. 
Ő akkor tud játszani, ha a vele szemben álló olyan szinten van, mint ő, mert akkor érdemes játszani. A színészet energiacsere. Ha a válasz a kérdésemre nem elég erős, akkor az én következő kérdésem érdektelen lesz. Buta választól lefagy a kérdező. 
A színésznek partnerre van szüksége. Jó partnerre, aki az energiáját visszaadja. A színészet labdajáték. Nem mellé, fölé, alá kell dobni, hanem oda, neki, hogy elkaphassa és visszadobhassa. Amikor azt kérdezték tőlem a színészek, hogy hogyan viszonyuljanak Brandauerhez, azt válaszoltam nekik: nézzetek a szemébe! Az elég. Akkor visszanéz, és elkezd valami sugározni köztetek.”
A partnerei pedig egytől egyig remek színészek. Stohl András, Eperjes Károly, Csomós Mari, Udvaros Dorottya, Kerekes Éva, Börcsök Enikő és a többiek mind a tőlük telhető maximumot hozzák a Zárójelentésben.
„Függetlenül attól, hogy kinek hány mondata van, nekem mindenki fontos partnerem a filmben – mondja Brandauer. – Nem a szöveg mennyisége határozza meg a színész kvalitását. Ez a kettő egyáltalán nem függ össze. Két mondattal is lehet teljes értékű karaktert formálni. Sőt így a nehezebb. A Zárójelentés-beli kollégáim közül nem eggyel korábban is dolgoztam már. De azok is kiváló alakítást nyújtanak a filmben, akiket most ismertem meg. Szirtes Ágnes, Orosz Ákos, Józan László. Tudja, mi az érdekes? Hogy ha magyar kollégákkal dolgozom, én is magyarnak érzem magam. Pedig csak pár szót tudok magyarul. A nadrágtartó a kedvencem, de nevetnem kell, maguk azt hózentrágernek mondják.”
Brandauer az európai kultúra gerillaharcosa, vélekedik Szabó István. Az osztrák színész ezt csak úgy kommentálja: „Európa számunkra nem lehet probléma. Európa a megoldás.” Ennél tömörebben meg sem fogalmazhatná a lényeget.
„Igen, Brandauer mindig és mindenütt az európai egységet hirdeti – mondja a rendező. – Az európai kultúrát meg kell védeni, hangoztatja. Nagykövete Goethének és Dantének, nemcsak Schillernek, hanem Cervantesnek is, nem pusztán Shakespeare-nek, hanem Camus-nek, Kafkának és Kleistnek is. Ő az európai kultúrából táplálkozik, és azért harcol folyamatosan.”
Bár a Mephisto Oscar-díja belépőt adott neki az amerikai filmgyártásba, forgatott Meryl Streeppel, Robert Redforddal és Sean Conneryvel, a lelke mélyén megmaradt európai színésznek. Az európai film a szívügye.
„Nem fog tőlem lesújtó véleményt hallani Hollywoodról. De az igazsághoz hozzátartozik: amikor felajánlották a főgonosz szerepét a Soha ne mondd, hogy soha című James Bond-filmben, nagyon bizonytalan voltam, hogy mit tegyek. Menjek vagy maradjak? Sem a műfaj, sem a történet nem vonzott olyan nagyon. Connery volt az, aki rábeszélt, hogy vállaljam el a szerepet. Majd meglátod, hogy élvezni fogod, biztatott, és még egy csomó pénzt is kapsz érte. Igaza lett. Élveztem a játékot, és valóban busásan megfizettek. De a szívem gyorsan hazahúzott. Európába, Bécsbe, Altausseebe, a szülőfalumba. Nekem itt a helyem. Én élni és játszani is itt szeretek.”
Következő munkája egy zenés-prózai est lesz. Richard Wagner Zarándoklat Beethovenhez című novellájából készített színpadi változatot. 
„Fiktív történet Wagner bécsi utazásáról, mert ott akart találkozni zenei példaképével. Ám ez az egész csak a gondolataiban játszódik le, hiszen Wagner tizennégy éves volt, amikor Beethoven meghalt. De a fantázia nagy úr. Engem pedig nagyon izgat, mi lett volna, ha ők ketten mégis dumálnak egy nagyot Bécsben.”