Szívet melengető ötlettel jön

Jiří Menzel mégsem maradt ki Szabó István bemutatásra váró alkotásából. Van egy jelenet a Zárójelentésben, amikor a történet főhőse beül egy moziba, ahol épp a Sörgyári capricciót vetítik. És a film egyik jelenetéből nem kis erőt merít további életéhez.

Szívet melengető szokás vagy inkább bevett játék volt már kettőjük között, hogy ki-ki a maga filmjében a másikat rendezte egy-egy jelenetben. Így került be ön az Őfelsége pincére voltam című Menzel-filmbe, barátja pedig így jutott szerephez a Móricz Zsigmond, illetve a Szabó Magda nyomán megírt történetben. De erre most nem kerülhetett sor.

Az utóbbi időben valóban nem csináltam olyan filmet, amelyben Jirka valamilyen módon ne jelent volna meg. Nagyon megrázott a betegsége. Mi nagyon egyidősek vagyunk. Ugyanabban az évben és ugyanabban a hónapban születtünk. Ő február 23-án, én február 18-án. Amikor kiderült, hogy a Zárójelentést rendezem, hosszasan töprengtem, hogy betegsége ellenére hogyan lehetne az én barátom mégis ott a filmben. Végül azt találtam ki, hogy írok egy jelenetet a főszerepet megformáló Klaus Maria Brandauernek. Hogy amikor nem tudja, mit csináljon, elmegy a moziba, ahol Jirka filmjét vetítik. És az is öröm volt számomra, hogy ily módon Magda Vášáryová is feltűnik a filmben. Vele mindig szerettem volna dolgozni.

Az a bizonyos jelenet ugyanis a Sörgyári capriccio egyik emlékezetes epizódja, amelyben Mariska és Pepin bácsi, mint két rakoncátlan kamasz, felmászik a sörgyár kéményére. Méghozzá a legtetejére. De miért éppen ezt a képsort választotta?

Egyszerűen azért, mert a Zárójelentés egy nyugdíjba került, rendkívüli tehetségű orvosról szól, aki még tele van energiával, fiatalos lendülettel, tenni akarással, de a történet elején még nem tudja, mihez kezdjen. S akkor meglátja ezt a két felnőtt gyereket felmászni a kéményre, ami nem megszokott látvány, és hirtelen felötlik benne, hogy akkor ő is tehet valamit, amiről mások úgy gondolják, hogy lehetetlen vállalkozás. És lemegy a fővárosból falusi körorvosnak. Tehát a Sörgyári capricciótól kapja meg azt az erőt, ami őt előrelendíti.

Az ön életében mennyire fontos ez a film?

Fontos, mert nagyon nagy film. Csodálatos alkotás. Irigylem is rettenetesen Jiří Menzelt. Sok mindent tud az emberekről, és a filmjeiben ezt meg is mutatja. Azt a rengeteg kisszerűséget és szörnyűséget, amit az emberek egymással szemben elkövetnek. De nem mutogat rájuk, nem teszi nevetségessé őket, hanem ülsz a moziban, és úgy érzed, ez te vagy. Ugyanis olyan szeretettel mutatja be az elképesztően esendő és sokszor nevetséges figuráit, hogy az egyszerűen lenyűgöző. Árad a szeretet a vászonról. És igen, végig az a benyomásod, hogy rólad van szó. Ez Jiří Menzel univerzuma. Olyan fantasztikusan egyedi erő, amit a mai filmművészetben senki másnál nem látok. Olyan alkotók tudták ezt, mint Charlie Chaplin vagy Harold Lloyd. Ők is úgy tudtak mosolyogni a gyarlóságainkon, hogy közben az is kiderült: szeretik az embereket. Ezáltal pedig engem, a nézőt is megérint ez a szeretet. Rólam van szó, azonosulni tudok a szereplőkkel. Ez óriási dolog. Ilyen nincs másnál. Ezért irigylem Jirkát.

Bergmant is nagyon szereti. Pedig ő sokkal szigorúbb az emberrel. Némi túlzással mondhatnám azt is: Menzel és Bergman a két véglet.

Bergmant más motiválja. A bűntudat, a szorongás. Ő sokszor az emberi elveszettség történetét meséli el, mert úgy nőtt fel, úgy nevelkedett. Bergman körül a társadalom soha nem volt olyan kiélezett, a történelem soha nem állította olyan helyzet elé, hogy úgy lássa az embert, mint egy közép-európai filmrendező. Mint Menzel. Bergman a lélekkel foglalkozik, az ember görcseivel, félelmeivel. De én nem érzem, hogy ő és Menzel a két szélsőség. Akkor a harmadik Fellini, a negyedik Kurosawa, az ötödik Buñuel, a hatodik John Cassavetes, és sorolhatnám a neveket. Az a jó, hogy mindenki más. És hogy mindenkiben van valami, amit csak ő tud elmesélni, és azt úgy meséli el, ahogy senki más.

És Tarantino? Őt szándékosan hagyta ki a sorból?

Nagyon érdekes, amit csinál, de az engem nem tud… jó, beszéljünk világosan! Jirka filmjei, de tovább emelve a mércét, Bergman filmjei, Fellini filmjei, Kurosawa filmjei élni segítenek. Szembeállítanak olyan problémákkal, amelyeket megélsz az életben, ezért úgy érzed ezekből a filmekből, hogy nem vagy egyedül. Ezek nagyon nagy dolgot tesznek a nézővel. Gyógyítják a lelkét. Tarantino furcsa. Más. Különös. De ennyi! Nagy divat ma, hogy ha valaki különös, akkor az úgy rendben is van. Vegyünk más példát: Pierre Cardin és Yves Saint Laurent. Nekik különbözniük kell egymástól, mert akkor azt hiszik sokan, hogy mások. Holott egyik is, másik is: egyenruha. Ha Mercedese van valakinek, az más, mint akinek Suzukija van. De aztán szép lassan észrevesszük, hogy nem tudjuk megkülönböztetni ezeket az autókat, mert a másságukban annyira hasonlítanak egymásra. És ez vonatkozik a filmekre is. Lassan mindenki arra törekszik, hogy eszeveszettül más legyen és eredeti, és már nem érdekes, hogy miről szól a filmje. Ha egyáltalán szól valamiről. Jiří Menzelnél mindig az a fontos, hogy miről szól, és a hogyan abból jön fel. Bergmannál is az a legeslegfontosabb, hogy miről szól és a hogyan annak a következménye. Fellininél alapvető, gondoljunk csak az Országútonra, a Cabiria éjszakáira vagy a 8 és ½-re, hogy miről szól, mit ad az embernek, és a forma abból alakul ki. Nem fordítva, hogy van egy forma, és arra ráhúznak egy történetet, mert valamit el kell mesélni ezzel a formával.

Visszatérve a Zárójelentésre: Brandauer ismeri Jiří Menzelt, látta már korábban is a Sörgyári capricciót, vagy most találkozott vele először?

Persze hogy látta. Megbeszéltük, hogy milyen film pereg majd előtte a moziban. Tudta, hogy a történet szerint mit fog megnézni. Azt a nézőnek is látnia kell az arcán, a nevetéséből meg kell éreznie, hogy az a bizonyos kéményre mászás felszabadítja őt a gondjaiból.

Kommentálta valamiféleképpen a Sörgyári capricciót?

Különösebben nem.

Lehet, hogy az osztrákok körében nem is úgy csattan a menzeli humor, mint nálunk.

Brandauer nagyon nagy színész, aki pontosan tudja, ki milyen rendező, hogyan kell őt a saját szempontjai szerint értékelni. Lehet, hogy a hrabali humort nem ismeri jól. Lehet, hogy Jiří Menzel filmjeit sem. De a Magda Vášáryová által megformált Mariska humorát, azt értékelte.

Magda Vášáryovával kétszer is találkozott az utóbbi pár évben. Előbb a miskolci, szeptemberben pedig a budapesti filmfesztiválon. Milyen ember benyomását keltette önben?

Egészen különleges, kedves, szeretetre méltó, szép nő. Nagyon okos, nagyon művelt. Csodálom azokat az embereket, akiknek árad a szeméből, hogy micsoda nagy egyéniségek. És hogy akikkel szemben ül, akikkel beszélget, nem nézi le őket attól, hogy ő milyen művelt, és mennyire átlátja a dolgokat. Hogy partnernek tekinti a beszélgetőtársát. Nagyon közel hozott bennünket egymáshoz ez a két találkozás. Van pár igazi nagy művész, akivel találkozhattam a pályám során. Kicsit zavarban is vagyok ezt mondani, de találkoztam olyan művészekkel is, akikkel nem kellett volna. A műveik alapján ugyanis többet gondoltam róluk. Természetesen összehozott a sors olyanokkal is, akiktől tanulhattam, vagy egyszerűen csak öröm volt a velük töltött idő, élveztem a társaságukat. Magda Vášáryová is ilyen ember. Jó volt hallgatni őt, mert elképesztően látja a dolgokat. Első osztályú ember, és most megbeszéltük, hogy bár nem volt lehetőségünk együtt dolgozni, mégis játszik a Zárójelentésben, és anélkül, hogy a forgatás kedvéért szüneteltetnie kellett volna azokat a nagy társadalmi pozíciókat, amelyeket betölt.

Jiří Menzel hogyan fogadta az ötletét, hogy a Sörgyári capriccio híres epizódja bekerült a Zárójelentésbe?

Lelkesen. Nagyon örült. Betegsége ellenére öt vagy hat percig beszélgettünk telefonon. De nem úgy, mint máskor. Kevert nyelvet használtunk. Voltak benne angol, német és francia szavak. A hosszú idejű barátságunk alatt furcsa mód soha nem került szóba, hogy mindketten, nyilván a francia új hullám hatására, tanultunk franciául. És most tudtunk is kommunikálni ezen a nyelven, jobban, mint németül vagy angolul. Együtt ültünk annak idején az Európai Filmakadémia igazgatóságában, és sokszor egymás mellett. Ott vagy angolul, vagy németül társalogtunk, és tényleg jól kommunikáltunk ezen a két nyelven. Megszoktuk, hogy így beszélünk. Egyszer aztán, egészen váratlanul kiderült, hogy van egy harmadik közös nyelvünk is. Jirka azt kérdezte: „Te is beszélsz franciául? Akkor miért nem ezt a nyelvet használjuk?” És akkor megegyeztünk, hogy ez nekünk így is megy, sőt így megy a legjobban, és most három nyelven próbáltuk megérteni egymást. Sikerült. Nagyon örültem. Az idegen szavak ugyanis megmaradtak az agyában, és ez egészen különleges dolog. De érdekes módon egyetlen mondaton belül több nyelvet használt a gondolatai kifejezéséhez. A lényeg az, hogy értettük egymást. Kérdeztem tőle valamit, és ő pontosan válaszolt. Ez nagyon nagy eredmény az ő állapotához képest. Fel is voltam dobódva a beszélgetésünk után. Úgy éreztem, megvan a régi Jirka, nem vesztettük el egymást. Aztán kaptam egy képet róla a feleségétől. Ül egy székben, és a kalapjával integet. És ha kérdezik tőlem, hogy van Jirka, mindig ezt a képet mutatom. Tessék! Szívmelengető, nem? Még a mosolya is a régi.

 

A szerző a Vasárnap munkatársa