Színpadon a párkányi zenélő ház

Bár egyszemélyes projektről van szó – Daubnerová maga írta, rendezte és játssza a darabot, sőt a díszletet és a jelmezeket is ő tervezte –, azért jól jött a segítség. A zene például esetünkben kulcsfontosságú, túl olcsó megoldás lett volna egyetlen végtelenített áriával letudni a feladatot. A zenének lelkiállapot-jellemző, feszültségfokozó szerepe is lehet, és szerencsére van is. Matej Gyárfás minimalista kompozíciói jól illeszkednek a fokozatosan főszereplővé váló Trubadúr-áriához, a hosszan kitartott, mély tónusú alaphangok kifejezetten nyomasztóak. És a rendezőnek ez volt a fő célja a Solo lamentoso című előadással. A nyomasztás.

Ezt a történetet minden újságolvasó ismeri. A kutyaugatás tompítására naphosszat Placido Domingót bömböltető hölgy tizennégy évig kergette őrületbe szomszédait, a hatóságok mégsem tudtak mit kezdeni vele, mert nem lépte túl a megengedett hangerőt. A párkányi Kossuth utcában hamarosan megjelentek a tévéstábok és az újságírók, a sajtóhűhó hatására „katasztrófaturisták” jártak fotózni a város új látványosságát, a szomszédok pedig úgy harcoltak, ahogy tudtak: betört ablakok, elvágott kábelek, kiborított szemeteskukák jelezték a közfelháborodást.

Daubnerovát elsősorban a kényszeres zeneszolgáltató személye érdekelte. Azt kutatta, mi játszódhatott le N. Éva lelkében, mik lehettek a motivációi, és hogyan hatalmasodik el egy emberen az az érzés, hogy ő az igazi áldozat, aki korlátolt, tudatlan idiótákkal van körülvéve.

A Solo lamentosóban (zenei szakkifejezés, panaszos előadásmódot jelent) nagy hangsúlyt kapnak a mozgásszínházi elemek, illetve maga a látvány. Renata Ptačin koreográfiájában az ideges lüktetés és a monotonitás dominál. Talán mondanom sem kell, hogy egyszereplős darab esetében minden rezdülés jelentőséggel bír, és Daubnerová ügyesen ki is használja fokozott figyelmünket. Az apró nüanszok lassan cselekménnyé állnak össze, és minden – a hintaszékben ringatózás gyorsuló tempója, az ablakhoz rohanások, a függönnyel való játék – azt hivatott jelezni, hogy „a helyzet fokozódik” a Kossuth utcai ház hideg falai között.

A díszlet rendkívül ötletes. A dobozokból készült kockaházakat könnyű emelgetni, áthelyezni, a kint és a bent közötti választóvonalat (a szó valamennyi értelmében) pedig a sötétítőfüggönnyel, illetve fényekkel jelzik.

És még nem is beszéltünk a szövegről. Mert a darabban sokat beszélnek. Nem élőben, hanem hangfelvételről. A ren-dőrségi jegyzőkönyvek szenv-telen stílusa keveredik N. Éva túlfűtött hangú blogbejegyzéseivel (ezeket Garajszki Margit fordította magyarról szlovákra), a komolyzenével terrorizált szomszédok pedig úgy beszélnek, mint a tévéhíradóban. És van itt egy eltorzított hang is. Azt mondja, hogy annak idején nem tudott beilleszkedni az osztályközösségbe, hogy gyűlöli az embereket, akik megnyomorították a lelkét, hogy nagyon elege van. Nos, ezek Oľga Hepnarová szavai, akit utolsóként ítéltek halálra és végeztek ki Csehszlovákiában. Autóval belehajtott a tömegbe.

Ez a bátor, okosan szerkesztett, kiváló előadás arról szól, hogy nem csak ilyen brutális módon, hanem zenével is lehet ártani másoknak (illetve saját magunknak), sőt terrorizálni környezetünket.