Színház a jelenben

A háború kitörését követően pár héttel – amikor még éber figyelemmel követtem a történéseket a sajtóban – olvashattam az ukrán nő történetét, akit az orosz katonák saját házában bántalmaztak. A nő férje kiment a házból, hogy kiderítse, mi az ablakukon beszűrődő szokatlan zajok forrása – a katonák az udvaron lőtték le. A nő sejtette, mi következik, kisfiát ezért bezárta a kazánházba. A katonák bejöttek a házba és felválta erőszakolták, kisfia pedig a fal másik oldalán halálra rémülve hallgatta, mi történik. A katonák többször visszajöttek az éjszaka folyamán, végül, mikor már teljesen részegek voltak, elaludtak. Ezt a pillanatot használta ki a nő, aki kisfiával kiszökött a házból. Férje testét az udvaron hagyva a határon át menekült az ismerőseik házába.

Ahogy ez a történet akkor – nem sokkal a háború kitörését követően – sokkolta a világot, ugyanolyan elemi erővel hatott most, a színpadon. A háborúban rengeteg abúzus éri a nőket, az efféle történetek mégis ritkán látnak napvilágot ilyen kegyetlen részletességgel. Ennek két oka van – vagy az, hogy az áldozat nem éli túl az esetet, vagy pedig az, hogy túléli, de nem akar az őt ért traumáról beszélni.

A Dakh Daughterst nem a háború tette híressé, a formáció már régebben is ismert volt Európában, kabarészerű előadásaikkal gyakran tapintottak rá kemény témákra. A csapat jelenleg hat hölgyből és Vlad Trojickij rendezőből áll. Egy-egy előadásukon több hangszert is megszólaltatnak, és gyak- ran vesznek alapul irodalmi szövegeket. A háború kitörését követően Párizsba menekültek, itt állították össze Danse Macabre című produkciójukat, melyet hol koncertként, hol színházi körülmények között adják elő. Legtöbbet Franciaországban, Németországban, Lengyelországban lépnek fel – de a Danse Macabre-t otthon, Kijevben is játszották már, nálunk pedig a trencséni Pohoda Fesztivált követően most Nyitrán mutatták be.

A hölgyek védjegyének számító, régi korok kabaréit idéző fehér smink funkciója új jelentéstöltetet kap ebben a produkcióban. A színésznők sminkben, festett arcokkal lépnek színpadra, de csupán az első dal erejéig. A dal végén kis, kézi tükrök kerülnek elő, ők pedig lemossák az arcukat takaró festéket – jelezve, hogy most, sokkal inkább, mint eddigi produkcióikban, önmagukat játsszák. Kevés színpadi kelléket használnak, a hangszereken kívül a legfőbb szerepet a menekültek sorsát jelképező kerekes bőröndök kapják a színpadon.

A Danse Macabre nőkről szól. A nő, akit megerőszakoltak, míg kisfia a másik szobában várta, és a nő, akinek várandósan széttörött a medencéje a mariupoli kórház bombázásakor, egy-egy szívszorító szelete a nagy történetnek. De nem csupán az agresszió primer elszenvedőiről szól az előadás: a színpadon különböző sorsok elevenednek meg, életek, melyek nem alakultak volna úgy, ahogy alakultak, ha nem tör ki a háború. Találkozunk itt idős asszonnyal, akitől félnek az orosz katonák, mivel azt hiszik, hogy boszorkány és megigézi őket. Legfőképp azonban a színésznők saját sorsa kerül középpontba: azoké a nőké, akik a menekülés mellett döntöttek. Akik új otthont kerestek, ahol biztonságban érezhetik magukat, ahol azonban soha nem lesznek boldogok, mert lélekben nem tudják hátrahagyni mindazt, amit fizikailag hátra kellett hagyniuk. Az ő életük elszakíthatatlan az otthon maradottakétól, azoktól, akik a saját bőrükön tapasztalják meg a háborút. Bennük él mindenki, akinek ismerik a szenvedéstörténetét. Az új hazájukban minden reggel szembe kell nézniük a döntéssel, hogy elhagyják otthonukat, és azzal az ürességérzettel, amely azóta szüntelenül kísérti őket. Ilyen a menekültsors: a hírek olvasásán és a segítség szervezésén bármilyen más tevékenység hiábavalónak tűnik.

A Danse Macabre olyan elemi erővel sújt a nézőre, mint a hírek a háború kezdetén, mikor a döbbenettől némán igyekeztünk befogadni a háború tényét. Azóta a háború jelentősége – valljuk be – legtöbbünk számára elhalványult, a világ szüntelen információáradata tudatunk perifériájára sodorta azt, hogy pár száz kilométerre tőlünk nők, gyerekek, férfiak szenvednek és halnak meg. A Dakh Daughters most azért járja Európát, hogy erre a hihetetlen tényre emlékeztessen minket.