Szilágyi Domokos emlékezete

A költő sírja a házsongárdi temetőbenE sorozat a 20. századi magyar irodalom meghatározó, emblematikus alkotóit „tőlük, róluk” típusú könyvekkel mutatja be immár évek óta. De ilyen alkotója volt-e a magunk mögött hagyott század sok szempontból még mindig kortársi lírájának Szilágyi Domokos? Ha olvasói ismertsége, olvasottsága, az olvasói hatás felől nézem, afelől, hogy mennyire épült be mindennapos tudásunkba, reflexeinkbe, kulturális öntudatunkba, mennyire része a közös nemzeti mítosznak (ha van még ilyenünk egyáltalán) – nem sietném el az igenlő választ (bár nyomós érvet jelentene hozzá a kezdettől fogva igen népszerű korai Bartók Amerikában). Ha a kritikai recepció, illetve befogadás felől közelítek a kérdéshez, ugyancsak óvatosnak kell lennem, hiszen míg például ez a mostani gyűjtemény is egyfelől viszonylag kiterjedt és értő fogadtatásról tanúskodik, másfelől nem lehet nem látnunk, hogy máig kívül esik kortárs irodalmi önértésünk jó néhány jelentős és megkerülhetetlen kánonképező tényezőjének horizontján. Ha viszont a költői hatástörténet felől közelítek a kérdéshez, egyértelmű igen a válasz: „Szilágyi Domokos lírai öröksége [...] ma is létezik és működik” (Demény Péter), hiszen költészete az 1960–1970-es évektől jótékonyan segítette a magyar versnyelv és lírafelfogás alakulását, követőkre talált, a maguk idejében újszerű leleményei, vívmányai, vers- és világszemlélete beépültek a korszerű magyar verselésbe, a versről való tudásunkba. Az ő József Attilára, sőt, Csokonai Vizét Mihályra is visszakacsintó/visszahajazó avantgardizmusa posztmodern korunk, beszédmódunk, struktúráink és konstrukcióink szilárd építőeleme lett (ebből a szempontból elég elemzés alá vennünk A láz enciklopédiája vagy a Búcsú a trópusoktól című, a maguk idején: az 1960-as évek második felének magyar költészetében kétségtelenül mintaadó kötetét). Szilágy Domokos emlékezete Pécsi Györgyi Kényszerleszállás-válogatásában ebben az összetettségben jelenik meg előttünk, s benne a költői életmű eddigi legerőteljesebb kanonizációs kísérletét láthatjuk.

Itt van köztünk tehát egy költő – Szilágyi Domokosnak hívják. Akinek embert alázóan tragikus és botrányosan rövid élete a műben – verseiben magasodik fel és nyert meghosszabbítást. Akinek életében a halálból jutott több, s az élet a halálában győzedelmeskedett. Már lassan annyi esztendeje halott (huszonnyolc), mint amennyi évet élt (harmincnyolcat). Már lassan anynyi ideje él, amennyit haldokolt. Fiatalon ment el, töredék-élet adatott csak neki, megfosztatott a békés, termékeny öregkortól – írnám formális logikánk szerint. ĺgy van? Mintha nem írta volna meg harmincöt-harminchat évesen az Öregek könyvét, melyben matuzsálemek tudását sűrítette össze a létről?! S különben is, verseit olvasva, ki merné állítani, hogy az ő harmincnyolc esztendeje nem az élet egy ember által megélhető teljességét adta meg neki?! Mélység és magasság, szűkösség és tágasság, behatároltság és végtelenség ez az élet és ez a költészet – az egykori társ, a hozzá hasonlóan tragikus sorsú Hervay Gizellával mondva: „az embert megillető végtelen”, a „személyesen átélt végtelen” felérzése. Értelmezői sokfelől és sokféleképpen közelítenek hozzá: Ilia Mihály költészetének „cezurázó szerepét”, Méliusz József „formaérzését és formatudását”, K. Jakab Antal „tudatosan kialakított stiláris sokszínűségét”, Bertha Zoltán „szimfonikusan szintetizáló, monumentális tartalmi és formai” megkomponáltságát, „metafizikai világélményét”, Demény Péter „tragikus iróniáját”, gondolkodásmód-jellegét, Csiki László „egzisztenciális lecsupaszodottságát, „könnyed biblikusságát”, Nicolae Balota „szkeptikus idealizmusát”, Pomogáts Béla „iróniával védett morálját”, Balla Zsófia zenébe-ágyazottságát, Kulcsár Szabó Ernő telített versnyelvét húzza alá, Markó Béla pedig egyenesen annak bizonyítását látja Szilágyi Domokos életművében, hogy „Európává tehető a provincia is”.

Pécsi Györgyi értékkereső és sorsfaggató válogatásának kétségtelen drámai kicsúcsosodása Szilágyi Domokos búcsúlevele akkori társához. Ma is megrendülten olvasom annak hideg-józan nyitómondatát: „Én ma lelépek e világi életből”, még a halála előtti órákban is kegyetlen pontossággal működő (ön)iróniáját: „Nem vagyok részeg, és – ahogy mondani szokás – tiszta elmével írom e sorokat. Mint egy hülye gimnazista.” S Nagy Mária – a költő életének utolsó társának – válaszul rá földadogó önvádját: „...nem tudtam mégsem kibírhatóvá tenni ezt az életet... Nem voltam elég, és nincs feloldozás.” Pécsi Kényszerleszállás-kötete azt a kérdést feszegeti: mi elegek vagyunk-e, elegek leszünk-e holtában megtartani őt?

Szilágyi Domokos költészete arra biztat: elégnek kell lennünk rá.

Mert ha mégsem, magunk megtartására nem leszünk elegek.

Igen, van köztünk egy költő.

Akinek életében a halálból volt több, halálában viszont az élet látszik győzedelmeskedni.

Hiszen már lassan annyi ideje él, mint amennyit haldokolt.

Szilágyi Domokosnak hívják.

S ez a név, biztos vagyok benne: a mi nevünk is.