Szigorúan ellenőrzött poénok

Ő az, aki végig hallgat, s bár ide-oda rohangálnak vele, mégsem mozdul egy picit sem. Az egész előadást „fekve” játssza végig. Hol a színpadon, hol a díszletek mögött. Ahogy a többiek. A színészek. Egy nem éppen rangos haknibrigád hangos komédiásai. A memóriájával küszködő, nőiessége romjain még mindig szép napokban reménykedő díva (Takács Katalin). A szétszórt, örökké sipító naiva (Kecskés Karina). A sértettségéből is büszkén kilábaló, gumitestű belami (Trill Zsolt). A szemétdomb tetején is elegánsan viselkedő kakadusztár (Hirtling István). A bájtól és finomságtól villogó Miss Mószer (Györgyi Anna). A lecsúszott, alkoholpácban megvénült bohóc (Nagy Zoltán). De nincs megállása a mindig kész, minden bajt előre sejtő, szerelmében megalázott asszisztensnek (Botos Éva) és az örök álomszuszék ügyelőnek (Vass György) sem. Egyedül a tajtékozó, idegileg teljes roncs rendező (Gáspár Sándor) engedhet meg magának időnként egy kis „pihenj!”-t. Árgus tekintete azonban akkor is lángcsóvaként tör fel a színpadra, hiszen megszokott helyét, a „fekete gödröt” elhagyva a nézőtér traktusából lesi szerencsétlen játékosait.

Frayn a gegek, a jól időzített poénok, a pontos instrukciók mestere. Nemcsak a színházról, annak dúcláncidegzetű napszámosairól, hanem az életről is tud egyet s mást. Méghozzá a leglényegesebb dolgokról. Háromrészes bohózatából Jiří Menzel, az Oscar-díjas cseh filmrendező (Szigorúan ellenőrzött vonatok) Hamvai Kornél fordításában kétfelvonásos darabot kreált. Az első részben az őrület határán „összpróbálnak” a színészek. A másodikban ugyanott már a kész előadást játsszák – miközben mi, nézők hátulról, tehát a kulisszák mögül látjuk, pontosabban halljuk ugyanazt. Mert amit látunk, az színházban csak kivételes esetben látható. Mint például most, Fraynnek köszönhetően. Itt ugyanis minden előttünk zajlik, ami egyébként a takarásban történik. A díszlet mögött. Frayn, a darab harmadik, Menzel által elhagyott, mert feleslegesnek tartott részében az előadást mutatja – szemtől szemben. Amit már úgyis fejből tudunk. A dialógusok ugyanis nem megerőltetőek. Ha úgy tetszik: könnyen megjegyezhetőek. A néző pedig, mint tudjuk, nem hülye. Gyorsan tanul. Főleg, ha élvezi a játékot.

Itt pedig az első perctől az utolsó másodpercig élvezi. Tudniillik leselkedhet. Észrevétlenül „jelen lehet”. Ott jár, ahová egyébként nem nagyon járhat. A szerepével kínlódó-gyötrődő színész közelében. Egy próbán, amelynek látszólag sosem lesz vége. Egy előadáson, ahol döbbenten nézi (a színfalak sötétjében meglapulva), hogy mit tesz, hogy viselkedik, mire képes a színész közvetlenül a színre lépése előtt. Izgató játék. Hallatlanul érdekes. Olykor felkavaró. Megdöbbentő. Fájó. Máskor kacagtató. Nevettető. Röhejes. Van itt minden. Kitolás és (nadrág)letolás. Csók és pofon. Gyűlölet és erotika. Minden, ami elmaradhatatlan együtthatója a színészi létnek, a színházi életnek. Látjuk a színészt, aki fáradt, lelkében megtépázott, rossz napjain idegroncs, vagy ha épp olyan kedve van, szúr és mar, csapdát állít, macska-egér harcot vív. Látjuk a figurát, amelyet megteremt. A flúgos házvezetőnőt (Takács Katalin). A hancúrozni vágyó adóhivatali libuskát (Kecskés Karina). Az arab sejknek öltözött, jómódú háztulajdonost (Hirtling István). Sok mindenre kapható párját (Györgyi Anna). Az értékes cuccokhoz szokott betörőt (Nagy Zoltán).

Menzel húsz év után, Katona József Színház-beli fiaskóját elfeledve most dolgozott először Budapesten. Márta István és Rudolf Péter, a társulat igazgatója és művészeti vezetője kiharcolták maguknak. Szívvel-lélekkel, szeretettel. Munkatársként ott állt mellette Hajdinák Judit, dramaturgként Hársing Hilda, közérzetét végig jó szinten tartva a színház menedzsere: Teszári Sára. Mindenki segítette, mindenki „vigyázta”. Súgó, ügyelő, az egész műszaki gárda.

Remek előadás született a Paulay Ede utcában. Mindenki a legjobb formáját hozta.

Még a díszlet (Zeke Edit) is nagyot alakít. Nem remeg, nem inog. Nem mond csődöt egyetlen ajtó sem. Pedig nyolc van belőle. Négy lent, négy fent. Nyílnak is, csukódnak is szinte percenként. Itt be, ott ki, majd ott be – és hol ki? Geg hátán geg, ráadásként pedig egy páratlan „színpadi kresz”. Egyszerű szöveghez bonyolult színpadi járás. Közben lecsúszik, aminek le kell csúsznia, és kivillan, aminek ki kell villannia. Jobbról túlzott érzékenység, balról idegösszeomlás. Fent bolondokháza, lent síri csönd. Aztán fordítva. Vagy ugyanaz itt is, ott is. Ami elölről ízlik, hátulról még jobb.

Visszatérve a néma szereplőre: ő nem téveszt, és nem is szenved. Eleinte szeretik, később már csak elviselik, a legvégén már kimondottan gyűlölik. Ő meg csak hallgat. Egy szava sincs. Egész idő alatt lapít. Hagyja, hogy rángassák, dobálják, röptessék. Hogy szidják, átkozzák, a pokolba kívánják.

Mallorcán bezzeg nagyobb tiszteletnek örvend!