Szeretne már kimozdulni otthonról

Most egy kicsit jobban érzi magát. Meg is unta már a betegséget, a kórházakat. „Csontos vénember vagyok – állítja nem kevés humorral a hangjában –, nyári pizsamában lebegek itthon.” Szép, elegáns pizsamában, mutatja, és már nyúl is egy divatosabb szemüvegért, amelyet ritkán használ, nehogy eltörjön. „Ezt jobban szeretem, ebben világosabb a világ” – jegyzi meg szellemesen. Majd nevetve hozzáteszi: mivel bő hat kilót fogyott, a teljes ruhatárát le kellett cserélnie. És még egy poént elsüt, mielőtt kérdezném: „Ráment a gatyám az új nadrágomra.”

Mit hall az orvosától mostanában?

Hogy keveset beszéljek. Hogy ezzel se fárasszam magam. De hallgatni sem bírok naphosszat. Jólesik, ha olykor próbára tehetem a hangomat.

Megjelent nemrég egy könyv Jancsó Miklós 100. születésnapja alkalmából. Az egyik fejezetben a Jancsó-filmek ikonikus alakjaival, Kozák Andrással és Daniel Olbrychskival hasonlítják össze. Előbbit diabolikus alakként emlegeti a szerző, magyar kollégájában több rejtélyt lát, mint a neves lengyel színészben, több intellektuális vívódást az arcában, nagyobb mélységet. Önt kedves, sármos embernek írja le.

Dicséretnek veszem. Miklós ezt hozta ki belőlem. A rendezőtől függ, hogy színészi, rendezői énemből mit tud megjeleníteni. Sára Sándor például a vidéki önmagát látta bennem a Feldobott kőben. Nekem ez furcsa volt, mert én teljesen más alkat vagyok. Főiskolásként, amikor elkezdtem forgatni, James Dean volt az ideálom. Olyan szerettem volna lenni, mint ő.

Jancsó Katalin, a rendező lánya nyilatkozza a könyvben: „Lajoska mindig hű volt Papihoz. Hihetetlenül jó ember.”

Nem biztos, hogy mindenkinek ez a véleménye rólam, de soha nem árultam el Miklóst. Sem a barátságunkat, sem a munkáit. Ha cikizte valaki a filmjeit, én legfeljebb hallgattam. Nem álltam be a másik kórusba soha.

A Rudolf trónörökös és Vetsera Mária története alapján forgatott Magánbűnök, közerkölcsök című filmmel kapcsolatosan Giovanna Gagliardo, aki a rendező partnereként öt Jancsó-filmben működött közre, azt nyilatkozta: „Balázsovits Lajos fizikailag is tökéletesen megfelelt Rudolf szerepére, gyönyörű volt.” Majd megjegyzi: később sok problémája adódott az Olaszországban pornográfnak minősített film miatt.

Minek szépíteném a dolgot? Hivatalosan csesztettek. Aczél György, a korszak híres kultúrpolitikai potentátja nem engedélyezte az itthoni bemutatót. Miklós gyorsan elintézte: „Jó, akkor ne vetítsétek!” Giovanna talán arra gondolt, hogy ez a film fékezte a pályafutásomat. Ez igaz. Mindenféle pletykák terjedtek el rólam, mert mint mindenki, én is mezítelenül játszom a filmben. Nem is kaptam semmiféle díjat akkoriban.

A pletyka aztán elszállt, de a film megmaradt. Pier Paolo Pasolini barátnője, Laura Betti is játszik benne. Hogyan emlékezik rá?

Mindenki kicsit tartózkodott tőle, mert úgy vélték, ő az olaszok pletykakirálynője. Egy házban lakott Pasolinival. Az alatta levő lakásban. Flúgos csaj volt. Miklós kijött vele, mások bolond tyúknak tartották. A helyiekkel is meggyűlt a baja a forgatáson. Ha valaki nem volt szimpatikus neki, azt lefasisztázta. A horvátok meg is fenyegették, hogy majd jól elpáholják. Szerencsére nem került rá sor.

Főiskolásként kezdett a Madách Színházban, Szinetár Miklós legkedvesebb tanítványaként.

Szinetár tényleg nagyon kedvelt. A felvételi harmadik fordulóján Ádám Ottó azzal fordult felé: „Most pedig behívjuk azt a kis bölcset, akit úgy fogsz szeretni, mint Bálint Andrist.” Előttem ugyanis őt szerette Szinetár Mikós. Ő ott is volt a 70. születésnapomon, én sajnos a betegségem miatt nem lehettem ott az ő 90. születésnapján. Egészségileg akkor már ez a rossz periódusom volt. De küldött egy grúz sapkát ajándékba, és levelet is írt hozzá. Ha szó van rólam, mindig szuperlatívuszokban emleget.

A Feldobott kő után már filmből filmbe ment. A cannes-i fesztiválra is eljutott. Sokan irigyelték akkoriban.

Ott tettek keresztbe, ahol csak tudtak. Aczél György például ki nem állhatott. Kiabált a pártközpontban, ha meglátott egy újság címoldalán. „Már megint ezt a gyereket tették ki?! Protekciója van, hogy állandóan az ő fotóját látom?” Amikor a Balázs Béla-díjat kaptam, ott duzzogott a fogadáson. Én meg nem röstelltem odamenni hozzá, hogy jó napot, Aczél elvtárs, szeretnék bemutatkozni, nem ismerjük egymást személyesen, Balázsovits Lajos vagyok, színész, most tüntettek ki, de úgy hallom, ön nem kedvel engem. Mi baja velem?

Bátor fiú volt.

Ma már nem lennék ennyire bátor. „Ugyan, mit gondol? – nézett rám öntelten Aczél. – Csak nem képzeli, hogy foglalkozom magával?” Utált. Nem is titkolta.

Makk Károly, Sára Sándor, Jancsó Miklós mellett Fábri Zoltánnal és Szabó Istvánnal is dolgozott. A legjelesebb magyar filmrendezők hívták alkotásaikba.

Fábri filmjében, a Requiemben a kivégzett férj voltam. Idős volt már, amikor ezt a filmjét forgatta. Már nem a régi Fábri volt. Ezt mondta róla Törőcsik Mariska is. A Magyar Tudományos Akadémián, egy fogadáson találkoztam vele, amikor Szabó István valami osztrák kitüntetést kapott. Odalépett hozzám, de akkor már rossz állapotban levő, szomorú ember volt. Azt mondta: „Ezek már nem olyanok velem, mint régen, úgy érzem.” Jaj, dehogy, Zoli bácsi, mondtam, mindenki szeret téged. Lassan úgy beszélsz, mint egy színésznő, akinek üldözési mániája van. Sajnos tényleg kerülték őt a fogadáson, talán már unalmasnak gondolták.

Szabó Istvánnal a Bizalomban dolgozott.

Az furcsa történet. Akkor már valami konfliktus lehetett közte és Bálint Andris között, aki előtte főszerepeket játszott nála. A bujkáló férj szerepét is neki ajánlotta fel elsőként, de Andris, úgy tudom, megsértődött. Pista ezt őszintén el is mondta, én viszont örültem a lehetőségnek, hiszen remek rendezővel dolgozhattam. Kicsi szerep vagy nagy, engem nem érdekelt. Ágyjelenet is volt, macerás. Pista sokat magyarázott, részletesen elmondta, mit csináljunk, értelmező instrukciókat adott, amit nem szoktam meg sem Jancsónál, sem másoknál. Ők csak kijelölték az irányt. Egy másik jelenetben azt akarta, hogy legyek idegesebb. Felvétel közben, a kamera mögül bekiáltotta: „Kint dübörögnek a fasiszta tankok!” Olyan röhögőgörcsöt kaptam, hogy fél óráig nem tudtuk felvenni a jelenetet. Komikus helyzet volt.

Mai életéből mi hiányzik jobban? A film vagy a színház?

Olyan mértékben lehúztam a rolót, hogy mindkettőt igyekszem elfelejteni. Nem érzek magamban annyi erőt, hogy folytassam, bármiben közreműködjek. Elképzelni sem tudom, hogy korán reggel itt álljon egy kocsi a házunk előtt, és forgatásra vigyen. Annyi biológiai problémám van, sokszor olyan nehezen jutok levegőhöz, hogy már nem is lennék képes úgy dolgozni, mint régen. Betett a sok cigaretta. Ha jött is felkérés, lemondtam. De igazából akkor bicsaklott meg az egész, amikor két évvel az igazgatói mandátumom lejárta előtt ott kellett hagynom a Játékszínt. Kirúgtak. Csúnya történet. Megalázó volt a távozás.

Most, hogy kicsit jobban van, felépülőben, milyenek a napjai?

Változóak. Hol jobbak, hol rosszabbak. Reménykedem, hogy javulni fog az állapotom. Étvágyam van. Csak a gyomrom, a légzésem… sosem gondoltam, hogy ez a kettő összefüggésben van. Ki kellene menni végre a lakásból. Totyogni egy kicsit a szabadban. Hőségben nincs nagy kedvem. Igaz, akkor sem volt, amikor csak 8-10 fokot mutatott a hőmérő. Pedig imádok egyedül csatangolni az erdőben, a budai hegyekben. Vadászni is szerettem. Elmúlt. Majd az unokám megörökli a puskámat, ha eljön az ideje. A biológiámat akarom helyreállítani. Jó lenne beülni az autóba, jönne velem valaki, felvinne a hegytetőre, ott sétálnék egy kicsit. Három hete ki sem mozdultam a szobából.  Dagad a lábam, ez is idegesít!

A szerző a Vasárnap munkatársa