Szeretetté szelídült lángolás

# Bölcs János 23 éves korában farsangi mulatságon ismerte meg a 21 éves Haizer Teréziát. A fiatalok szórakoztak, táncoltak, de egyikük sem gondolt többre. Talán azért sem, mert 1949-ben a háborút követően nehezen éltek az emberek. – Mihályfán laktam özvegy édesanyámmal és öt testvéremmel. Pozsonyban dolgoztam, vonaton ingáztam, hiszen akkoriban buszjárat nem létezett. Vagy két héttel az ógellei farsangi bál után a vonatban összefutottam Terussal. Ő is Pozsonyba tartott, a piacra. Kellemesen elbeszélgettünk, s megegyeztünk abban, ha időm engedi, ellátogatok hozzájuk – emlékezik az induló szerelem körülményeire a 75 éves Jani bácsi. Aki rövid időn belül rádöbbent arra, Terikéből neki való feleség válhatna. – Megéreztem, igazi társra találtam – közli huncut mosollyal. – Egy év után megtartottuk az eljegyzést, majd Jani bevonult. Csehországban katonáskodott, ezért volt is dolga a postásnak. Bár addig sem igen jártam szórakozni, menyasszonyként végképp nem volt kedvem eljárogatni otthonról. Pedig a kedvesem nem tiltott el a társaságtól – egészíti ki párját az ősz hajú Teri néni. A távolság és a sűrű levélváltás arra volt jó, hogy a fiatalok megbizonyosodjanak: félemberek lennének egymás nélkül.

A kötelező polgári esküvőt 1951. november 11-én egyházi követte. S bár az ifjú férj számtalan lagzin a vőfély szerepét töltötte be, saját esküvőjén másra bízta a 65 vendég szórakoztatását. – Istenem, hogy elrepültek az évek, szinte hihetetlen, hogy 50 év telt el egybekelésünk óta. A párom szüleinek a házában tartottuk a lagzit, és csak attól féltünk, hogy a vendégsereggel szűken leszünk a két szobában. Szerencsére olyan jó idő volt, hogy hajnalig az udvaron táncolhattunk – meséli a ház ura, majd mosolyogva hozzáfűzi: én nem nősültem, hanem férjnek mentem. Mihályfáról Ógellére, a páromhoz költöztem.

Bölcs János és Haizer Terézia félemberek lennének egymás nélkülSomogyi Tibor felvételei Az újházasok élete nem volt gondmentes. – Ma alig akad fiatal, aki tudná, mit jelentett a jegyrendszer. Az, hogy hetente 7 deka, havonta 28 deka cukrot osztottak fejenként. És ez volt a helyzet a liszttel, a zsírral, a ruházattal, lábbelivel is. Annak ellenére, hogy anyáméknál éltünk, a férjhezmenést követően külön konyhán voltunk. Tudtam ugyan főzni, de az igazság az, hogy Jani is besegített.

– A katonaságon szakács voltam, szerettem főzni nagyon. Amikor volt egy kis szabad időm, szívesen készítettem el a család ebédjét – fűzi az elmondottakhoz a férj. A család, az ugye gyerekeket jelent? – vetettük fel, mire a házaspár sorolni kezdte: 1952-ben az elsőszülött fiú lett, a lányok sorban érkeztek, 1955-ben, 1962-ban és 1963-ban. Amikor elérték az óvodáskort, Teri néni munkát vállalt a kertészetben, mert szükség volt a keresetére. – Az uram rengeteget dolgozott, gyakran túlórázott. Hajnalban indult otthonról, amikor a gyerekek még, s késő este érkezett, amikor már aludtak. Szombat-vasárnap sem pihent, vagy fusizott, vagy a házasulandó párok vőfélynek hívták. Mondtam is neki: Janikám fékezz, lassan a saját gyerekeid sem ismernek meg, miközben tudtam, miattunk vállalja a többletmunkát, értünk fárad. Mert építkezni akartunk, hiszen hatan éltünk egy szobában. Ennek ellenére, amikor tehette, mesével altatta a gyerekeket, beszélgetett velük.

Bölcs Jánosék 1970-ben fogtak bele az építkezésbe, s mire elsőszülött fiuk leszerelt, a ház állt. – Kemény két év volt, de gyerekeink nem szenvedtek hiányt semmiben. Nem dúskáltunk a javakban, de amire szükségük volt, megkapták. Ruhát, cipőt az édesapjukkal Pozsonyban vásároltak, de még a fodrászhoz is a párom kísérte a lányokat. Terike lányunk volt az, akinek néha nagyobbak voltak az igényei, ám a legfiatalabb, a Rózsika mindig leintette nővérét. Veronka viszont hajlandó lett volna lemondani mindenről csak azért, hogy a házunk mielőbb felépüljön. Mellesleg, amint kimeszeltük az egyik szobát, máris ott aludt a házban, elsőnek ő költözött oda, rendezkedett be. A könyveit féltette mindig. A gyerekek tízóraipénzt kaptak, s míg a többiek valóban ennivalóra költötték, ő összespórolta, és könyvet vásárolt – sorolta Teri néni, majd kezét a szívére szorítva bevallotta: nagyon jó gyerekek voltak, s ma is azok. Kimondhatatlanul, végtelenül szeretjük őket. A mély érzés kölcsönös, amióta pedig a papa megbetegedett, talán még jobban ragaszkodunk egymáshoz.

Ötven év telt el egybekelésük óta Jani bácsi elmeséli, hogy 20 évvel ezelőtt vesebetegség miatt leszázalékolták. – Amikor az orvosok közölték, hogy teljes rokkantsági nyugdíjba helyeznek, bizony elsírtam magam. Hiszen 55 évesen munka nélkül elképzelni sem tudtam a jövőmet. Pedig ha élni akartam, búcsút kellett mondanom a vízvezeték- és a fűtésszerelésnek, de a fusizásnak is. Egy évvel ezelőtt a szívemmel is bajom lett, de nem mertem orvoshoz fordulni. Pedig alig kaptam levegőt, a bedagadt lábaimat mozsárhoz hasonlította a feleségem. Aztán a fiam erőszakkal elvitt az orvoshoz, aki kertelés nélkül megmondta: majdnem későn érkeztem. Szerencsém volt, szívritmusszabályzót kaptam, s azóta egészségi állapotom sokat javult. Persze, húszéves már nem leszek – mondja bölcs mosollyal. Teri néni viszont nem teljesen elégedett párjával. – Aggódom az étvágya miatt. Valaha a paprikáscsirke volt a kedvenc étke, de manapság ezt sem kívánja. Van úgy, hogy megbeszéljük, mit enne, de ha elkészítem, alig harap egypár falatot.

Az ötven együtt töltött esztendő, az aranylakodalmuk kapcsán elmondják: – Soha nem feküdtünk le haraggal a szívünkben. Néha persze sor került szóváltásra közöttünk is, de a viharfelhőkből soha nem volt égzengés. – Teri néni szerint azért, mert mindig ő volt az, aki engedett, aki kezdeményezte a békülést. Jani bácsi persze állítja: úgy „szervezte” a dolgokat, hogy felesége mielőbb kiengesztelődjék. – A gondok, nehézségek dacára szép volt ez az ötven esztendő, van mire emlékeznünk. Felneveltünk négy gyereket, felépítettük otthonunkat. Nem voltak teljesíthetetlen vágyaink, addig nyújtózkodtunk, ameddig a takarónk engedte. Talán ezt kellene megtanulniuk a mai fiataloknak. A házasélet nem lehet teljesen felhőtlen, de türelemmel, odafigyeléssel, egymás iránti tisztelettel minden gond megoldható. Ha a mostani nemzedék is így gondolkodna, nem kerülnének gyerekek intézetekbe, gyermekotthonokba. Az eltelt évtizedek alatt a lángolás szeretetté szelídül, az együvé tartozás érzése pedig csak erősödik. S ez a szép – vallják mosolygva, egymást kiegészítve.