Szerelem az elmúlás tükrében

TALLÓSI BÉLA

A film eleje rövid időre koncertterembe invitál, egy komolyzenei hangversenybe hallgathatunk bele. Innen érkezik haza párizsi kispolgári lakásába az idős házaspár, Georges és Anne. Hazaérkezésük után a film el sem hagyja a lakást, csupán egyszer, egyetlen röpke pillanatra, akkor is csak a folyosóra visz ki a kamera, és ez a kilépés is csupán Georges álmában megjelenő fenyegető vízió. Kamaratér ugyan a film tere, mégsem szűk tér, a rendező úgy irányítja a lakáson belül a magánéleti helyzeteket, de főleg az operatőr fényképezi úgy az avítt miliőt lehelő lakásbelsőt, hogy azzal egy külön mozis univerzumot teremt. Olyan élettér bomlik ki előttünk, amelybe – képzeleterőnket bevetve – valamennyien beleférünk. És főleg valamelyest benne vagyunk. Az öregkor ugyanis – ha nem is vagyunk még idősek – mindannyiunk életének a része, szüleink, nagyszüleink által.

Ezért hat fokozott emocionális erővel, embertelen kegyetlenséggel Haneke filmje. És azért, mivel a két főszereplő színész mintha nem is játszaná, hanem élné a szerepet. Oly mértékben valósan élik meg a néző előtt filmbéli családi létük bonyodalmait, hogy úgy tűnik, mintha a kamera az idős házaspár otthonából élő show-ként közvetítené öregkori életük hétköznapi banalitásait: ahogy esznek, teáznak, emlékeznek a múltra, zenéről beszélnek, s ahogy egymással törődnek és nyűglődnek.

Hazajönnek a koncertről, s valami fura balsejtelem nehezedik az estjükre. Másnap, reggelizés közben Anne egy pillanatra elveszti az eszméletét, és kiesik az emlékezete. Aztán agyvérzést kap, fél teste lebénul. Tolószékbe kényszerül, majd még egy agyvérzés éri, és mozgásképtelenné válik. A filmnek ebben a szakaszában a fokozatos leépülés és az egymással való törődés a kizárólagos témája. Azt mutatja, ahogy Georges megpróbálja Anne-t életben tartani. Mosdatja, eteti, pelenkázza. Epizódról epizódra követjük Anne tehetetlenné válásának fázisait, s azt, ahogy a férj felesége ápolójává válik. Döbbenetet keltő, ahogy a férj a feleség haját mossa! Majd Anne-t speciális széken látjuk a zuhany alatt. Nézőként a legkegyetlenebb azzal szembesülni, ahogy Anne fokozatosan lemond az életről, nem is csak a kiszolgáltatottság és a fájdalmak miatt, hanem mert nem akarja széttörni azt a képet, amit szerelmükkel felépítettek egymásnak és egymásban. Az Anne-t alakító Emmanuelle Riva minden gesztusa kiveri a biztosítékot, annyira autentikus, ahogy a betegséget, a lebénulást megéli színészként. (Alakítását a minap BAFTA-díjjal értékelték.)

Más ez a Haneke-mű – intimebb és kamarajellege van –, mint a korábbi alkotások. De vannak benne utalások arra, amiről már A zongoratanárnőben is beszélt. Nem véletlen, hogy Anne is zenét tanít(ott). Meg is látogatja egy korábbi tanítványa, később a CD-jét is elküldi idős tanárnőjének. Itt is szerepe és kegyetlen üzenete van a zenének, mint A zongoratanárnőben. Ott az: nem biztos, hogy a zene önmagában humánussá tesz. Itt még ennél is lemondóbb: nem segíti át méltó véggel az embert a nemlétbe az, hogy egész életében finom érzékkel tanította a szépet. Ellenkezőleg. Van egy pillanat, amikor Anne kikapcsoltatja a zenét. Nem képes egyeztetni a széphez kötődő emlékeit a betegség és a leépülés nehezen elviselhető állapotával. A szerelem szenvedélyét a halálközeli állapot szenvedésével.

Ilyen összefüggésben hatnak kínzóan a házaspár Eva lányának szavai, amikor felfedi apja előtt, hogy szerette kihallgatni a szeretkezéseik hangjait. Megnyugtató érzés volt számára – magyarázza –, mivel annak a biztonságát jelentette, hogy összetartoznak. Az öregséggel, a betegséggel, a tehetetlenséggel, az élet lassú elmúlásával ezek a szavak oly mértékben felerősödnek, hogy nehéz elfogadni: ez az élet rendje. Michael Haneke az élet rendjének kegyetlen fejezetéből rendezett hatásos, beleélős, nyomasztó filmet. Jó időre kiborítja az embert.

(Nagyon kell figyelni a kezdőkockákra, mert azokból olvasható ki a film vége.)