Szécsi Noémi: Levelek a kertből

Kedves Húgom!

Drága nejem, Editke éjjel tizenegykor jött haza a falugyűlésről, amit a válsághelyzetre való tekintettel délután hatra időzítettek, pedig amúgy mindig nyolckor kezdenek, amikor már mindenki megvacsorázott, és megnézte a híradó végén az időjárás-jelentést. Az azért kell, hogy amikor a többi falusival meglátjuk egymást és tanácstalanul egymásra révedünk, meggyőződéssel tudjuk mondani:
„Hallottad? Holnap olyan ónos eső lesz…”
„De tegnap még milyen tükörjég volt!”
Na, de nem gúnyolni akarom őket, mert tegnap tényleg olyan tükörjég volt, hogy reggel csak egy cigire mentem ki, de mikor elnéztem balfelé, hogy a szomszéd góréjának tetején az egy hófolt, vagy az a szökevény kecske, akkorát zakóztam, hogy a bal bokám bucira dagadt, így nem mehettem Editkével a falugyűlésre, pedig nagyon gyúrtam Zsuzsi néni medvehagymás pogácsájára, amit ilyenkor hat vájdlingban kirak. (Erről jut eszembe: novemberben szórtam el medvehagymamagot, száraz volt a föld, de hátha kikel tavasszal, aztán ha Isten segít, egy-két év múlva térdig gázolunk benne. Bár valójában most rá sem tudok gondolni. Mindjárt mondom is, miért.)
Amúgy is mindannyiunkat mélyen érintő kérdésekről esett szó. Editkém, aki a fiúktól egy használt Iphone-t kapott karácsonyra, streamelte nekem az egészet. De én az Istennek le nem maradtam volna az időjárás-jelentésről. Ültem a tévé előtt, törtem a maradék diót, de csak fél füllel hallottam a beszédeket és felszólalásokat: …a magyarság megmaradása, a nemzeti sorskérdések, a nemzeti, a nemzeti, a nemzeti, a létjogosultság, piaci szempontok, a maga nemében egyedülálló, jámbor kérésünk, jelentős támogatással, szépen haladunk előre, szakmai partnere, az ökormányzati együttműködés, a nemzeti, a nemzeti, a nemzeti…
Ki hinné, hogy csak a mi falunk őstermelői piacát akarják megszüntetni. Odacsatolnának minket a városi nagypiachoz, mert az ottani polgármester támogatást szerzett bekerítésre, őrzésre, turistacsoportok odahurcolására, csak előbb profiltisztítást hajtanának végre: mindenkinek meg kellene pályázni a régi asztalát, hogy kiderüljön, belefér-e a nemzeti élelmiszer-forgalmazás egy fejlettebb, átgondoltabb rendszerébe. Juciék nem árulhatják tepsiből a házi baklavát, csak ha áttérnek szilvalekváros barátfülére. Szurcsikéknak ugrott az angol lomisbiznisz (a brexit miatt amúgy is rezgett a léc), Zsuzsi néni nem forgalmazhat többé kínai zoknit, csak ha maga köti a turistáknak, a bokánál szárnyait széttáró turulmadárral.
„Hánynom kell” – ezt mondta Editke, amikor az ajtón belépett, de aztán éppen csak ki tudta csapni a fürdőszoba ajtaját, és nem is a vécékagylóba, hanem a kádba öklendezett, így nem tudtam megkérdezni, kitől vagy mitől kell hánynia. Szerettem volna utánamenni, és gyengéden fogni a fejét annak az asszonynak, akivel már több mint két évtizede jóban-rosszban kitartunk egymás mellett, de úgy éreztem, akkor én is hánynék. Ez csak átfutott a fejemen, még nem követte valódi szándék. Elindultam – a saját tempómban, azaz csoszogva – a konyha felé, hogy Editkének a gyomrára málnalevélteát főzzek, és útközben jutott eszembe, hogy mivel én nem lehettem ott a falugyűlésen, láttam a híradót. Bemondták, hogy aki nem influenzás, az hasmenéssel és hányással járó vírustól szenved. Mire ezt idáig végiggondoltam, már nem értem volna vissza a fürdőszobába. A mosogatóba tudtam belehányni.
Egész éjjel szorosabbnál is szorosabb egység kötött össze minket: egymást figyeltük, ahogy kiszalad, egymás kezébe adtuk a felmosót, és hajnal kettőkor a legkisebb fiam, aki a vizsgaszünet miatt hazajött tanulni, csatlakozott a szüleihez. Csak azt sajnáltam, hogy a másik két fiam odafönn van Pesten, de aztán Lacika reggel telefonált, hogy annyit hányt, hogy a hideg fürdőszobacsempén tért magához négy körül, de most már a középső fiam, Gergő is émelyeg, pedig mindig ő bírja a legtovább, vasegészség.
„Voltunk mi már így egyszerre ennyire rosszul?” – néztem a feleségem zöldessárga és viaszos, de így is szép, komoly arcába. Nem, rázta ő a fejét, a rosszullét még sosem fűzött össze ennyire mindannyiunkat. Most én vagyok a család erős embere, mert én csak kétszer hánytam, s míg a többiek erőtlenül hevernek a vackukon, le tudok sántikálni a boltba háztartási kekszért, puffasztott rizses szeletért meg almáért, amit szégyellek. Mármint azt szégyellem, hogy gyümölcskertész létemre január közepén már saját almánk sincs. Almáspiteszezon idején eladtam mindet. Ahogyan az összes diót és mákot a bejglibe, karácsonykor. Abból még te is ettél.

Ölel szerető nagybátyád, Lajos