Száz Pál: Kiút a tengerre – Dalmatia imaginaria (részletek)

Az érzés, hogy nincs kiút az Adriára… az érzés, amikor már órák óta tekergünk a köves hercegovinai utakon, a kölcsönkocsival, s bár hosszú még a délután, már délben elindultunk a városból, miután bevágtunk egy zeljanicát… az érzés, amikor jó ötletnek tűnik letérni a főútról, amikor nincsenek datáid, hogy ellenőrizhesd, te vágtad át a GPS-t, vagy ő téged… Amikor már órák óta az az érzésed, hogy körbe-körbe jártok a pusztában, amelybe Keresztelő János most is elmehetne kiáltó szónak, ahol a polje közepén zöld oázisként kanyarog a Jordán, s amelyet már rég magunk mögött hagytunk, a kietlenben kanyargás szorongása, a marcona vidéken, ahol már nem él semmi szelíd, csak pókok és kígyók, amikor már a harmadik meddő sziklaoromnak vágunk neki, amelynek tövében nem fakad forrás, az érzés, amikor a szerpentin nyaktörő kiszögellésénél álltok meg a sivár völgyet fotózni, melyben a magányos bérc árnyékában elhagyottan kongó kőházak árválkodnak… az érzés, amikor azért állunk meg a szerpentinen, mert C-nek hánynia kell, mivel a kacskaringók összerázták benne a Jelent és a Gorki listet, s e házasságnál a délutáni tűző nap volt a jegyző… Az érzés, amikor a negyedik bércre hágva egyre fenyegetőbben telepednek a kietlen hegyek árnyai a halotti csöndbe burkolódzó völgyre, csillagközi utazás lesz minden polje fölé emelkedni, a sárga bálványokból rakott hegyen a Marson találod magad, az autó akár egy felderítőműhold, pedig holdjáró volt az előbbi sápadt hegyen, ahol D a pisiléshez előbb egy holdra szállást produkált.
A Szaturnusz gyűrűi mellett elhaladva azonban tovább nyúlik a borongó kétely, hogy sosem jutunk ki az Adriára. A henger alakú kőhalom sem egy régi oszmán kúla (torony), mely a Birodalom határait védte az uszkók banditáktól vagy a Köztársaság jólfizetett obsitosaitól, de egy intergalaktikus kőkori kultúra emléke, egy sosem volt, vagy rég elpusztult civilizációé, azoké, akik a napszél bóráján kívülről, a Balkán-galaxis túlfeléről érkeztek csillagközi porfelhőkön és fényévnyi szerpentineken át. Sosem érünk Neumba.  

Vagy nyugatabbra, amikor már a sokadik mezoborította dombot szeli át a busz valahol Tomislavgrad környékén, s a sokadik varoš sokadik kereszteződésében, raskršnica is a játszmával találkozol, amikor újabb sahovnica bukkan fel a kanyaron túl egy néptelen autószerviz falára festve – végtelen még az út. Az imént egy elhagyott muszlim temető búcsúzott, a lankáról borult nisánok bólintanak az alanti úton járóknak, s mintha végtelen lenne még az út az igazhit földjén, amely a pápahű vizekhez vezet. Vajon elhagyták őket? Kiégették? Elűzték? Kérdezi E az órákkal ezelőtt látott lankákon elszórt házak veszteglő csoportjára gondolva. Múminok voltak-e? Vlahok vagy baliák? Törökök vagy rómaiak? Jugoszláv deliják, vagy tokiói pánszerbek? Kérdezi F. Haramiják jöttek, vagy szeparatisták űzték el Rúm népét? A bég erőszakbandája vagy a pópa feltüzelt csőcseléke hajtotta el a szigetek népét? Szaturnusz hádészi partizánhadai, Plútó csetnik erünniszei, esetleg Mars mudzsahedínjei, akik a mítikus énekek tekibirjét kiáltják, spremni? Kérdezi G. A ködös-erdős Bosznia fái rég elritkultak már az út mellől, s végelátatatlanul fodrozódnak Nyugat-Hercegovina lapályai, felettünk pitoreszk idegen istenek felhői úsznak, zátonyra futunk a legelőt őrző magányos kőnek ütközve, a csiszolt kőkorban gyártott buszunk léket kapott, lassan szivárog a víz, a romlott légkondi minden kanyarnál tartogat néhány hűsítő cseppet H nyakába – és sehol a tenger, a vásznon túli kék végtelenség. A sokadik megálló a sokadik benzinkúton, ahol szintén csak Mária-szobor van, de wifi nincs, talán sikerül még gyorsan csatlakozni a mellettünk veszteglő turistabusz hálózatára, mielőtt továbbindul Međugorje felé, I úgy görgeti a wallját, mintha teszpihet morzsolgatna. Filmgroteszkbe csöppenünk, buszos kalandok, értetlenkedő turisták és lenéző buszsofőrök, akik csak a naš jeziket beszélik, majd miközben a határon várakozunk, megszólal Severina régi slágere: „et jamais ne revien”. Odakinn ciprusok bólogatnak a hirtelen támadt szélben, amelyről lehetetlen eldönteni, hogy a tenger ígéretét, vagy a pusztaság átkát hozza-e, idebenn J kontrolltól való nem épp alaptalan aggodalma, a köztársaság klerikális sariájától táplált gyomorgörcsbe oldott félelem, hogy sikerül-e átcsempészni, vagy kesztyűs kézzel nyúlnak-e végbelünkbe hogy onnét előkerítsék egy tarih utolsó sorának számértékébe rejtett kódot. Hogy szenteltvizük kioltsa a mámor forradalmát, anatémája lerombolja az áfium mesterséges mennyországát, amely nem ismeri sem istent, sem Dzsibríl meleket. A klíma lassan teljesen felmondja a szolgálatot, míg a Buško jezero kék víztömegét bámuljuk, mintha csak padlószőnyegként terülne a széles völgy aljába. Nem, a tenger nem ilyen lesz, mondja K, a tenger nem völgy, a tenger határtalanság. Tavaly keleten a Hutovo blatót nézte L a bércek lábába vágott útról, az egy másik világ másik látványa, Hercegovina párhuzamos univerzumok huzala, emlékezik, ahogy az oázisszerű zöld polje közepén termeszkedik a winnetoui sziklás hegységek szorongató ölelésében. A nap lassan a nyugati hegyek fölé araszol. Tovább kell haladnunk a Trebišnjica mellett a szűk völgy hosszú hasadékában, az ormok alatt már gomolyognak az árnyak, a nap lassan elbukik mögöttük, s alólunk a csúcsokra csúszik a világos, bár az este soká jön még, itt nem szól az aksam namazra, a trikolor a másik üzenetet sulykolja belénk úton-útfélen. Tovább kell haladnunk az oázisszerű kies völgy paradicsomi kertjei és illatos pekarái mellett, aztán felhágni a fennsíkra, amelynek kősivatagán túl, a végső hegyhát túloldalán, egy borús kőhalom mögül előfénylene a mennyei kékség, megnyílna a horizont, s még naplemente előtt meglelni a kiutat az Adriára, leereszkedni a partra talán naplementére, meglelni az utat a tengerhez, de a nyúlós árnyak és a hegyek koszorúján hamvadó zsarátnokok növelik a kételyt és a vadonban éjszakázás kockázatát. Mindjárt kifogy a benzin. Csak ne azelőtt, hogy ereszkedni kelljen. Csak a végső hegyhátig. Éhesek vagyunk. És mindent megittunk. Mostar vagy Podgorica, Trebinje vagy Duvno, Stolac vagy Livnom ahol utoljára megálltunk távoli emlékek csupán, sosem érünk le az Adriához. Ocsúdok fel, s már rég tavalyelőtt van, ráz a busz, Andrićtól olvastam a Byron Sintrábant, s belealudtam, s csak később tudom meg, hogy Sintra nem Albániában van. Crna Gorában vagyok, s akkor a szerpentin után megpillantom. Végre és először, váratlanul de eljövendőn. Ahogy elnyúlnak benne Kotor öble fölé magasodó szürke bércek.

Beriszló Péter és az Anjouk járnak a fejemben, a horizontot immár nem rovátkolják a szemközt, a messze és a távolabb terpeszkedő hegyek, csak a vak horizont pengeéle nyúlik, míg a part menti városba ereszkedünk a szerpentinek grádicsán. Csenevész bokrok és meredő borókák helyett nar és smokva, pomagránát és fige és gyertyaláng-ciprusok, a szürke sziklák, a szikkadt mezők, aszott kórószálak szürkéjének árnyai helyett a homogén kékség. Az Odüsszeia melyik része játszódik itt?
A szirének, vagy Kirké szigete homálylik a messzeségben? Kérdezi M. Állítólag vannak helyek a kelet-adriai csúcsokon, ahonnét már Itália földje gyürkőzik vékony szalagként a horizont szigorú bipolaritásába, a nyugat partjai, akár a szablyaél fénye. Mondja N, majd hozzáteszi: a Raguza feletti ormokról mondják ezt. A Lovcsen csúcsáról írja ezt a Hegyek koszorúja, mondja O, tavalyelőtt jártam ott, de nem láttam a nyugati partokat a távolban. S aztán ez a kékség egyre közelebb kerül, lejjebb és lejjebb megyünk hozzá, fenn csillagok gyúlnak, lenn Split fényei, kikötőkbe torkolló bekötőutakra csatlakozunk, amelyeket az új nemzet új hőseiről neveztek el. Vagy át. A horizont helyett lassan a partvidék lesz  kétpolusú. Föld és víz. Még elszívunk egy alaposan kiérdemelt szálat Franjo Tuđman szobra alatt, míg a kikötőt fürkésszük. Már elkezdődött a karnevál. Nápolyra gondolok. Még alkonypír izzik, mikor megindulunk. Átvágunk a városon. Nem nézünk se jobbra, se balra. A Nikola Tesla utca többfelé ágaz. Eltévedünk. A Hét Kasteleket már az éjszakai öböl fénykoszorújaként látjuk, mint távoli galaxisokat.


Házinénik
Az egész élet egy elvetélt menekülés – mondta az utolsó hegyhátra felkapaszkodó út egyik kanyarulatán P reményvesztetten. Kisvártatva feltárult a kékség bársonya. Mégsem itt fogunk megdögleni, tette hozzá. Olyan nyögvenyelősen fogyasztottuk az utat, mint egy negyedkilós burekot jogurt nélkül, hol van az már. Az éhség, a fények, a feltáruló végtelen látomásba fordul. Alattunk Spalato terpeszkedik mintha félig a vízen, látszik a palota tornya, a kikötőből velencei hajók futnak ki. A távolban szigetek foltjai, a keleti most hirtelen megmozdul, felágaskodik, ím egy szárnyaszegett oroszlán kél a vízből, s a most kelő zöld újholdat, akár egy félbehagyott burektálat, komótosan megzabálja. Ugyanezt az alkímiai allegóriát látta egy Dzsem herceg is Nápolyban egy régi könyv lapján, Corvin Mátyás adományozta apósának annyak idején, az egyik szigetről menekülő görög szerzetes azt állította róla, egy szerecsen kézirat régi másolata.

Szállásfoglalás történik, miután a vadonból lecsorgunk a civilizációba. A házinénik Šibeniktől Barig mind nénik, elmúltak hatvan, úgy tesznek, mintha tudnánka angolul, s nagyon örülnek, ha beszéled a nyelvüket, kedves, elhalmozó, erőszakmentes vendégszeretetükkel drága öreganyánkra emlékeztetnek, aki már túl van a horizonton. Splitben Radojkának összefacsarodik a szíve, édes és fájdalmas mosolyra fakad, mikor megtudja, honnét jövünk, hogy R. puszta szerelemből él fél éve Szarajevóban. Ah, tužno, jadno Sarajevo, sóhajt, ugyanabban az utcában lakott, ahol most én, csak akkor még Jukićevának hívták. Az egy másik város volt, minden más volt prije, azaz előtt. Milyen kicsi a világ, sütjük el a közhelyet, különesen ez az exjugoszláv, teszem hozzá csöndesen, amikor meglátom, hogy S vécére megy és akinek, mint az tegnap éjjeli beszélgetésünkkor az öbölre meg a Kastelekre néző teraszon kiderült, máig traumái vannak a háborúból. Domobranilački rat. Szinte félig pubertásként sorozták be, a felderítők között volt. Látnia kellett a menekülőket, gondoltam, míg a hajnali derengésben gyülekező felhőket néztem, a szárazföld felől oluja közelgett. Reggelre már nyoma sincs. Radojka kölcsönzi a biciklijét T-nek, én meg U-val majd bérelek a Marjanon. Még a naptejét is kölcsönadja, amit elfelejtettünk megvenni a Donji Vakuf-i Bingóban, s végül majd elfelejtjük visszaadni neki, elvisszük magunkkal délre Radojka naptejét, jövőre pedig kedves emlékként találunk meg, amint szúróssá lesz a napfény. Rég lejárt már.

Vagy Berka, a régi, vén szarajka, aki azt állította, hogy az ő élete már a háborúval véget ért. Aki lassú méltóságteljességében végezte a dolgát, mintha az idő végtelen, vagy legalábbis jelentéktelen lenne. És míg a neumi öbölre néző balkonon szürcsölgettük a kávénkat s a politika jött szóba, azt a mondást tanultam tőle: ćefini nemaju džepove, a korrupt honatyákra gondolt, majd a Neumban lebzselő szarajevóiakról beszélgetve azt mondta, minderpuž. A ćefin a muszlim szemfedő, zsebei nincsenek, vagyis semmit sem vihetsz magaddal a túlra. A minder török heverő, szófa, a puž pedig csiga, heverőcsiga, így hívják a belassult, kényelemimádó némbereket, akik életében a kávészürcsölés és a pletykálkodás jelenti az egyetlen élevezetet, ćeifet. Önirónia volt, kérdezem, míg V jön ki a teraszra, keze a kézi kávédarálón pörög, szép, vén darab, majd újabb gőzölgő dzsezvát hoz ki Berka vojvodinai komaaszonya, Radka, akinek lánya Újvidéken él. A szomszédos teraszokon is ugyanez zajlik, néhányan fürdeni indulnak, végignézek a meredek hegyoldalba épült nyaralókon, az utcák és házak lépcsőfokokként borítják a sziklás hegyet, melynek lába az öbölbe lóg. Nyaranta Neum Szarajevó külvárosává változik, mondja Z, mire rájövök, hogy a hegyet övező lépcsők Bábel tornyát szimulálják. Est-ce-que il y a d´un… kako se zove sladoljed, ajskrim. Hallom lentről az utcáról. Egy dán jelzésű kocsi parkolóhelyet keres, a keskeny emeleteket (étage, sprat, kat) képező utcákon ez örök probléma. Saće doć´ Amira sa Johanom, kiált az egyik szomszéd az öregnek, čekaju već na granici. Neumban nyaranta találkoznak a régi szarajevóiak, s emlékeznek, milyen volt azelőtt, prije. Jönnek a gyerekek is, jön a diaszpóra egy új, átmeneti heterotópiában vesznek hajlékot. Nincs itt más télen, csak üresség, meg a bóra tépi a fákat. Soká sötétedett az öböl felett, s a napi sokadik sörre, ahogy fia megjegyezte, ellazult Berka ráncos bőre, csontjai minden mozdulatnál kimutatkoztak alatta, szösz-hajának kontyát a tenger felől fújó éjszakai szél bontogatta. Berka a pszichiátrián dolgozott azelőtt, prije, elmeséli, ahogy a nahorevói szanatóriumból az ostrom idején kiszabadultak a betegek, ott húzódott a frontvonal, hol feljebb, hol lejjebb, ahogy napokig ténferegtek Szarajevó utcáin, ez volt a jel, hogy a téboly kiszabadult Pandora szelencéjéből, elárasztotta a völgyet, akkor még nem tudtuk, hogy ez lesz az életünk, a téboly meg a váratlan, de valószínű halál. Nem lehetett ezt már visszacsinálni egyezményekkel, békékkel, felosztásokkal. Maradt a téboly. Ez vitte el az öreget is, mondja Berka, míg ráncos ujján az aranygyűrűt forgatja.

Vagy a házinéni Dubrovnikban, aki attól kezdve, hogy örök útitársam Novi Sadból jött, rođeninek szólított minket. Minden partvidéki házinéninek van valakije vagy Szarajevóban, vagy Újvidéken. A család talán az utolsó szerb családok egyike, talán ezért az Újvidék-nosztalgia, az egyik szobában ikont látunk, az óvárosban pedig a 19. század végén épült crkvát. De ezekről a dolgokról nem szólunk. A szerbeket utálják itt is, a szerbek lőtték a várost, vagy Crna Gora-iak, mindegy, a fegyvereket pópa áldotta meg. Pedig a család nem mozdult a házból, én ekkor még keveset értek, játszom a szlovákot, hvala, drago mi je, A kommunikál, és az persze sosem derül ki, hogy nem is szerb, de pont ő a szlovák, én meg aki nem, noha onnét jön, nem fogunk neki elmagyarázni, minek. Az utolsó napon, amikor lekéstük a buszt, a lányát, Maját ugrasztja, aki máris kocsiba pattan, morogva ugyan, anyám azt sem engedte, hogy fogat mossak, de szívesen segít, a kutya is beugrik mellé a kocsiba, a lábánál terpeszkedik, Maja a féket nyomja, dugóba keveredünk, a rádióból megszólal Kolinda Grabar-Kitarović hangja, Narode, Hrvati i Hrvatice, harsogja a beszéd megszólítását, mire Maja káromkodva, pičku ti materinu, és a népet kárhoztatva, ovce, stoko jedno, sávot vált a rádióban. Csak ekkor veszem észre a csuklómat szorongatva, hogy otthagytam a karkötőm. Nem szólok.

Milicának sem szóltunk Kotorban, hogy elrontottuk akaratlanul a ventilátort. Még az első nap, hogy az akkor már napokon át tartó hercegovinai és dalmáciai utazástól kilőve órákon át csak aludjunk izzadva, s a ventilátort hármasra állítottam, B későn kapott észbe, hogy leállítson, mert Milica mondta, hogy ne maxoljuk ki, csak én nem értettem, nyilván a motor égett ki. Milica nem sajnálta a házi narancsszirupját sem, vízből kevesebb jutott bele, émelyítő édesség, akár a terasz kövén száradó füge, mindkettő a kertből. Milica egyik fia tengerész lett, a másik Novi Sadban él, milyen meglepő. Milica tudott kicsit olaszul, velem mindig az olasszal próbálkozott, az volt az idegen nyelv, én pedig tízszavas olasztudásommal bizonyítottam, hogy a babelique interszlávomon, meg a gesztusok nyelvén sokkal jobban megértjük egymást. Nyilván a megszállás alatt várt iskolába. Ilyen keveréknyelven válaszolt, amikor megkérdeztem, hogy a tvrđava alatti crkva katolička vagy pravoslavna, azt tervezzük megmászni, felmenni, ići tamo gore. U montanja, válaszolta Milica, majd hogy katolička, a nemtom milyen Gospe temploma, amelyről csak jövőre fogom olvasni, hogy híres búcsújáró hely, ahová gyógyulást remélve még a pravoszlávok, sőt a muszlimok is elmerészkedtek, jo idem, molto travaja, Addijo, köszön el Milica. Mondhattam volna, hisz a ventilátor nemzetközi szó. Az öreg pedig, aki nem szólt, nem jött soha, a ház első felének árnyékát követte naphosszat, reggel az öbölre néző teraszos, apró udvaron, délután a ház fölé tornyosuló sziklák árnyékában lebzselt, a kettő közt pedig sziesztán odabenn. Az udvar betonján száradó szmokvából Milica útravalónak is adott. Édes volt, mint a bércek és a tenger közé szorult föld, a szúrós nap, a tenger fojtogató lehelete, s a tizenegy órás buszút alatt megerjedt száradatlanul a zacskóban, már Šabacon jártunk, amikor észrevettem, émelygett az elménk, mire Novi Sadba értünk, de talán inkább a pekarába illő balkáni harmonikamasina miatt, amit akkor már fél napja hallgattunk az észveszejtő tájakon át zötykölődve. Ettől a perctől fogva tudjuk örök útitársammal, hogy az elkövetkező években majd folyamatosan úgy alakul, hogy Srebrenica emléknapja Boszniában érjen minket a balkáni búcsú helyett egy megrendülten hallgató kafanában, a dan nezavisnosti pedig a dalmát partokon ér bennünket, s díszrepülést sugároz a tévé. Hosszú évek lánca szakad meg az idei nyáron.