Szaxofonnal a kortárs irodalomban

Voltak tiltott könyvek a polcon, amelyektől megpróbálták távol tartani? Netán el is dugtak néhány kötetet a szeme elől?

Teljes volt a szabadság. Azt olvastam, amit akartam. Hatan voltunk testvérek. Mivel a szüleim eléggé elfoglalt emberek voltak, tulajdonképpen mindenre vonatkozott ez a szabadság. Igazából a bátyáim voltak a minták. Különösen Mihály bátyám, aki aztán nagyon komoly pályát futott be Spanyolországban. Huszonöt évig élt Barcelonában, és magyar létére spanyol nyelvű irodalmi lapot adott ki és főszerkesztett a katalán fővárosban. Ez azt eredményezte, hogy ha valaki spanyolul foglalkozik az irodalommal, az már a világirodalmat jelenti, abban pedig ott van Márquez, Vargas Llosa, Carpentier, Jorge Amado. Hogy milyen jelentős munkát végzett a bátyám… egyetlen példa: még Barcelonában sem ismerték Roberto Bolano chilei írót, amikor ő már foglalkozott vele. Interjút is készített mindenkivel, akivel kapcsolata volt. A kelet-közép-európai irodalmat is ő vezette be a spanyolok életébe, mert szégyenszemre nem ismerték például Hrabalt. A magyar írók közül Esterházyt, Nádast és a többieket. Ő már egyetemre járt, spanyol–magyar szakra, amikor én eszméltem. Példakép volt előttem. Az olvasmányaival, az irodalmi érdeklődésével, a műveltségével. Mint mindenki, én is ifjúsági regényekkel kezdtem.

Azokból is volt otthon elég?

Épp hogy nem. Kicsik voltunk, Tihanyban nyaraltunk. Apám, anyám, a húgom és én busszal átutaztunk Balatonfüredre. Az volt a kérdés, hogy vagy megvesszük nekem Hegedűs Géza regényét, A milétoszi hajóst, amire nagyon vágytam, vagy a húgom kap egy fagylaltot, vagy busszal megyünk vissza, Tihanyba. Végül én nyertem, és a szüleim két kisgyerekkel sétáltak haza, Tihanyba. Mindenki sokat olvasott a családban. Nekem ez volt természetes. Az iskolaéveim alatt is az olvasás volt a szenvedélyem. Tizenöt éves koromtól nyári munkával kerestem a pénzt, és a Múzeum körúti antikváriumokban könyveket vásároltam. Nekem is kezdett kialakulni a saját könyvtáram. Minden kötetbe beírtuk, hogy kié. Ez a Lacié, ez Misáé. Aztán ezek is a családi könyvtár részeivé váltak. Óriási élmény volt találkozni például Choderlos de Laclos Veszedelmes viszonyok című remekművével. Irodalmi csemege volt, mint sok minden más, de azokban az években még nem volt annyira ismert populárisabb körökben.

Minek tudja be, hogy tizenkét évesen Shakespeare 75. szonettjével, és nem Petőfi szerelmes verseinek valamelyikével kezdett el udvarolni? A korai érettségének?

Lehet. Én már akkor szenvedélyesen szerelmes voltam az egyik kislányba az osztályból. Kívántam is őt. Anélkül, hogy tudtam volna, ez mivel jár valójában.

Tizennégy-tizenöt évesen már József Attila verseit olvasta. Róla sem késett le.

Azon döbbentem meg, hogy milyen tömören és kifejezően tud pár sorban valami olyat megírni, amit az ember érez, csak nem tudja kimondani, megfogalmazni. Az engem teljesen lenyűgözött. Istenem, ezt én is ugyanígy érzem! Tiszta szívvel című versének egyik sora, a „ha kell, embert is ölök” hatása alatt pedig az merült fel bennem, hogy lehetnek ilyen érzések egy fiatalemberben? Mint Petőfi költészetében a mérhetetlen indulat. Ezek a kérdések komolyan foglalkoztattak. Másik kedvenc területem a történelem volt. Utánaolvastam dolgoknak. Zeneszerzők életrajzát bújtam. Nem volt előttem egészen világos, hogy ha Mozartot az egész világ a vállán hordozta körbe, akkor miért tömegsírban végezte? Hogy van ez? Minden idők egyik legcsodálatosabb elméjét, művészét, zseniális zeneszerzőjét mint egy kutyát, úgy temették el. Ezek a történetek annyira érdekeltek, hogy így ismertem meg az elmúlt századok történelmét, azt a társadalmi és politikai közeget, amelyekben ilyen óriások éltek, alkottak és meghaltak. Általuk tágult ki előttem a világ.

Ilyen alapos irodalmi és történelmi felkészültséggel mehetett volna a bölcsészkarra is, mégis a zene felé fordult. Mitől alakultak így a dolgok?

Erős zenei általánosba jártam, ahol Kodály Zoltán is gyakran meglátogatott minket. De jöttek világhírességek is. Pablo Casals, Yehudi Menuhin, Benjamin Britten. Küldöttségek Kanadától Japánig. Ott ültek az osztályban, és nézték, hogyan dolgozunk. Énekből igazából soha nem voltam jó felső tagozaton. Nem volt tisztán csengő, szép hangom. Már akkor is ilyen rekedtes volt, mint most, ezért bosszúból már jó ideje énekelek. Nem voltam tagja a kamarakórusnak, hiába vágtam be két Mozart-életrajzot, hármast kaptam, mert nem voltam érdekes a tanárnőnek. Ez engem rettenetesen bántott. Nagyon jó tanár volt, csak rossz pedagógus. A kettő nem ugyanaz. Zongorázni tanultam. Nem voltam tehetségtelen, csak a szorgalom hiányzott belőlem. Nyolcadik végén úgy döntöttem, a bölcsészet felé indulok. A történelem és az irodalom lesz az én pályám.

És jön a villámcsapás?

A dzsessz. Nemhogy megérintett, hanem fejbe kólintott, és agyoncsapott. Természetesen nagy könnyebbséget jelentett, hogy komolyzenei alapom volt. Nem nulláról kellett indulnom, ahogy elkezdtem a dzsesszel foglalkozni.

Addig nem is volt szaxofon a kezében?

Nem. De olyan hatás ért, hogy egyik pillanatról a másikra megváltozott az életem. Egy hanglemez kapcsán. John Coltrane A Love Supreme című albuma után jött Miles Davis és Wayne Shorter. Onnantól fogva szaxofonozni akartam. A tanárom viszont azt tanácsolta: „Először klarinétozzál, fiam, akkor lesz belőled jó szaxofonos.” Ebből egy szó sem igaz, de klasszikus képzettségű volt a tanár, és azt gondolta, ez a helyes út. A konzervatórium után bekerültem a dzsessztanszakra, és megpecsételődött a sorsom.

Bár nem akart slágereket írni, a végén mégis olyan szerzőkkel szövetkezett, mint Bereményi Géza, Nemes István, Geszti Péter. Maguktól jöttek, vagy felkutatta őket?

Ezek tudatos választások voltak. Mindegyiknek megvolt az oka. Bereményi Gézával Udvaros Dorottyának, majd Básti Julinak és Cserhalmi Györgynek csináltunk lemezt. Géza nagyon empatikus a színészek felé, nagyon érti az ő lelküket, világukat, egyéniségüket. Mindig konkrét színészre írtuk a dalokat, akik sosem kínlódtak a feladattal, mert jól érezték magukat benne. Olyan dalokat kaptak, amelyek passzoltak az egyéniségükhöz, és megfeleltek a hangi adottságaiknak. Amikor elkezdtem dalokat komponálni, még nem ismertem a szövegírókat. Kiderült, hogy gyerekkori barátomnak, Nemes Istvánnak is van ehhez affinitása. Természetesen adódott az együttműködés. Geszti Péterrel viszont a kényszer hozott össze. Nemessel megírtuk a Valahol Európában dalait az Operettszínháznak, megcsináltuk a Patika című sorozatot Koltai Robinak, de amikor szóltam neki, hogy felkértek A dzsungel könyvére, azt mondta: Jézusmária, rengeteget dolgoztunk már együtt, ő ezt most nem vállalja. És ott álltam szövegíró nélkül. Tudtam, hogy Bereményi ideges az ilyen zenés daraboktól. Írtunk egyet annak idején a Vígszínháznak, ami eltűnt a süllyesztőben. Kitaláltam, hogy legyen a Geszti, akivel nem igazán ismertük egymást, de éreztem, hogy neki ez jól fog állni. Be is vált. Ő is megmaradt nekem. Ők hárman az én stabil szövegíróim.

De ki provokálta ki az első dalokat?

A volt feleségem. Ő mondta, hogy hívjam fel a Bereményit, és csináljunk lemezt Udvaros Dorottyának. Tudta ugyanis, hogy Beatles- és Rolling Stones-lemezeken nőttem fel. Én, aki addig csak klasszikus és népzenével foglalkoztam, rádöbbentem, hogy nemcsak Schubert tudott dalokat írni, hanem Paul McCartney és John Lennon is. És hogy ez milyen más világ. Én, az addig ortodox dzsessz-zenész, egyszer csak elkezdtem dalokat írni.

Évekkel ezelőtt pedig jöttek az első zenés irodalmi estek. Magasan kezdett. Esterházy Péterrel.

Ismertem az írásait, sőt már Pétert is személyesen. 1990-ben jelent meg a Hrabal könyve, abban van egy olyan szál, hogy Charlie Parker, a híres amerikai szaxofonos felkerül a mennybe. Hangsúlyozom: Péter elég megengedő volt vele szemben, hiszen Parker életmódjából sem következtethetett arra, hogy nyitva lesz előtte a mennyek kapuja. Egyszer csak Istent tanítja szaxofonozni, aki botfülű és tehetségtelen. De ugyanebben a könyvben Péter azt írja, hogy Bachot maga helyett küldte Isten a földre. Nagyon szép mondat. Parker viszont csak kínlódik vele. Így jött az ötlet, hogy csináljunk egy estet Péterrel. Ő felolvasott, én szaxofonoztam, és én voltam Charlie Parker is, meg a tehetségtelen Isten is. Péter akkor már legenda volt, fiatal író, komoly életművel. Nagyon jól sikerült az est. Azt mondta: „Laci, ez jó volt. Csináljuk!” Így kezdődött, és a haláláig folytattuk. Huszonöt évig.

Közben kialakult egy másik est Szó és zene címmel, amelyben Esterházy Péter mellett ott volt Parti Nagy Lajos, Spiró György és Závada Pál. Aztán maradt a három író, és ön, az est címe pedig Össz-hangra módosult.

De egy blokkot Péternek szenteltünk, és mi olvastuk fel az írásait. „Mi a különbség Isten és apám között? – kérdezi Péter a Harmonia caelestisben. – A különbség jól látható – írja. – Az Isten mindenütt ott van, ezzel szemben édesapám is mindenütt ott van, csak itt nincs.” Ezt fordítottam le én úgy, hogy mi a különbség Isten és Esterházy Péter között? A különbség jól látható. Isten mindenütt ott van, Esterházy Péter is, csak itt nincs. Ezzel kezdtem az estet, amit már nélküle vittünk tovább.

Grecsó Krisztiánnal mi az összekötő kapocs?

Kimunkáltak, mélyek, izgalmasak az írásai, és jól érezzük magunkat együtt. Rendkívüli módon élvezem a szövegeit. Nagyon inspirálóak. Humoruk is van. Nagyon alkalmasak a zenében való folytatásra, az improvizálásra. És hát azt is élvezem, hogy a fiammal együtt játszhatok.

A szerző a Vasárnap munkatársa