Szavalók Márai hazájában

A döntősök: jobbról az első Kristóf Roland, mellette Kovács Bea, a harmadik helyezett Fekete Gábor pedig ötödik a sorban(ifj. Szaszák György felvételeNos, a bizonytalankodóknak három évük lesz a bátorsággyűjtésre, ez a találkozó ugyanis triennále, és idén már harmadszor rendezték meg Kassán, a nagy író és polgár szülővárosában. Összesen huszonkét szavaló jelentkezett az ország szinte minden csücskéből, voltak közöttük visszajáró vendégek, de többen életükben először jártak Kassán. A szervezők rájuk is gondoltak: alapos és kimerítő városnézést szerveztek nekik, egy szakavatott idegenvezető, Szaszák György gondjaira bízták őket.

Az ötletgazdák, Dudás Péter színművész és Czajlik József rendező nem szívesen használják a „szavalóverseny” meghatározást, szerintük a találkozó jellegen van a hangsúly. Ennek megfelelően nem spóroltak az értékelésre szánt idővel, a zsűri alaposan kivesézte a produkciókat, minden felesleges finomkodás nélkül figyelmeztetve a hiányosságokra, megróva a ripacskodást és lelohasztva a megduzzadt egót. A Márai Sándor Polgári Társaság és a Csemadok Kassai Városi Választmánya stílszerűen a Márairól elnevezett stúdiószínházat szemelte ki erre az alkalomra, és a választás kitűnőnek bizonyult. A vadonatúj, barátságos épületben pillanatok alatt otthon érezte magát mindenki, olyannyira, hogy legtöbben annak ellenére is mindig ott kávéztak, hogy a környék tele van vendéglátó-ipari egységekkel.

A résztvevőknek két produkcióval kellett készülniük: egy Márai által írt verssel vagy prózával és egy szabadon választott művel. A nevezési feltételek között szerepelt az a kitétel is, hogy a jelentkező nem folytathat hivatásos előadóművészi tevékenységet és nem lehet a színművészeti főiskola hallgatója. A döntőbe azok kerülhettek, akik mind a kétszer elnyerték a zsűritagok tetszését. Ott aztán választhattak, melyik művet mondják el, ám nem ártott figyelembe venni az „előzsűri“ javaslatait. Nyilván az előzsűri szó hallatán is felszisszennek az illetékesek, hiszen Czajlik Józsefnek, Petrik Szilárdnak és Dudás Péternek talán nehezebb dolga volt, mint a döntő zsűrijének: jó néhány, közel azonos szintű produkcióból kellett kiválasztaniuk tíz továbbjutót.

A döntő zsűrijének elnöke, Bálint András színművész és színigazgató visszajáró vendég, mellesleg Márai egyik legszakavatottabb magyarországi ismerője, lévén hogy két önálló estet is összeállított az író műveiből. „Már azt is nagyon hasznos dolognak tartom, ha jó szövegeket olvasnak a fiatalok, majd megtanulják, elemzik és egymásnak elmondják őket. Ennek nevelő, ízlésformáló hatása van. A tíz versenyző felkészült volt, látszott rajtuk, hogy közük van ahhoz a műhöz, amelyet mondanak” – véli Bálint András, aki meglepően válaszolt arra a kérdésre, hogy vajon nem furcsa-e, ha egy tizenhat éves lány egy nyolcvanéves férfi művét választja. „Én éppen tizenhat éves koromban nyertem szavalóversenyt Babits Mihály Ősz és tavasz között című versével, aminek a refrénje: »Ó jaj, meg kell halni, meg kell halni.« Természetes, hogy az ember kamaszként a halállal foglalkozik. Aztán idősebben inkább a kamaszkorával. Márai ironikus szerző, sok benne a szellem, a fény, az élesség. Ha ezt sikerül megmutatni a színpadon, élvezetes produkció születhet. Egy nyolcvanéves ember világlátása, gondolatai rezonálhatnak egy tizenévesben, ha átrakja őket a saját életébe. Ezt nevezik előadói tehetségnek.” Bálint András a döntő mezőnyéből legalább 5-6 emberben látott ilyen tehetséget.

Beke Sándor rendező szerint is vannak „csápjaik” a mai fiataloknak a lényeg megragadására, ráadásul nem hiányzik belőlük a finom humor iránti érzékenység sem. Nem véletlen, hogy a legnagyobb közönségsikert nem a „halálkomoly”, hanem az ironikusabb hangvételű szövegek aratták. Gál Tamás, a döntő zsűrijének harmadik tagja hat évvel ezelőtt még a versenyzők között ült, és ugyanúgy izgult az eredményhirdetéskor, mint a mostani mezőny. Számára ezért is volt különleges élmény ez a találkozó. „Akkor sokkal többen voltunk. Talán azért, mert 1997-ben az egész Felvidék Márai-tűzben égett, végre lehetett olvasni a műveit, sorra jelentek meg az addig kiadatlan kötetek. Azért most is boldog vagyok, hogy ennyi fiatalt érdekel Márai, mert annyi szennyet kapnak a médiából, annyi értéktelen blődség veszi körül őket, hogy tényleg dicséretre méltó, ha mással foglalkoznak. Azt hittem, ma már nem divat a gimnazisták körében Dosztojevszkijt olvasni vagy megzenésített verseket hallgatni. Rájöttem, hogy szerencsére ez nincs így, talán nincs minden veszve, és újraéled az előadó-művészet” – mondta Gál Tamás, aki maga is aktívan közreműködik ebben az újraélesztésben: a napokban mutatta be zenés Villon-estjét.

Most pedig következzen az, amivel kezdeni illett volna: a győztesek. Az első díjat a szádalmási Kristóf Roland kapta, aki a kassai ipari harmadikos diákja, és pici kora óta színész akar lenni. Jegyezzük meg: produkcióját látva erre van is esélye. Ő a Családi Könyvklub jóvoltából tízezer korona értékben válogathat a könyvek között, és hatalmas könyvkupacot cipelhet haza karácsonyra. A második helyre a bényi Kovács Bea „futott be” szuggesztív előadásával, ő visszatérő vendégnek számít, három éve is vállalta a megmérettetést, ám valószínűleg nem színész, hanem közgazdász lesz belőle. Sajnos. Fekete Gábor, a füleki gimnázium tanulója vitte el a harmadik helyezettnek járó hordozható CD-lejátszót. A közönség abszolút kedvence egyértelműen a komáromi Gál Juli lett, illetve talán nem is elsősorban ő, hanem Cserna-Szabó András író, aki úgy aratott osztatlan elismerést, hogy meg sem jelent Kassán. A jó szövegválasztás ugyanis fél siker. Végre valaki kortárs szerzők műveit is felfedezteti velünk. A közeljövőben minden bizonnyal számos szavalóversenyen felbukkan majd a Malacpecsenye című humoros kis írás, és ez így lesz jól.

Száz szónak is egy a vége: tartalmas két napot tölthettek együtt az elmúlt hét végén szavalók és irodalomkedvelők egyaránt. És akkor (helyhiány miatt) még nem is említettük a kísérőprogramokat: a dunaszerdahelyi Kicsi Hang duó műsorát, a komáromi Naccsönd zenekart és a Budapest Orfeum című zenés korrajzot a Thália Színház művészeinek tolmácsolásában. A kétnapos találkozó hangulatáról pedig talán Dudás Péter szavai tanúskodnak leginkább. „Az eddigi két alkalommal mindig megkértük a résztvevőket, írják le egy darab papírra benyomásaikat a találkozóról. Idén erről elfeledkeztünk, ám a fiataloknak maguktól is eszükbe jutott: szalvétát kértek a pincértől a büfében, és arra írták véleményüket. Hatalmas kupac gyűlt össze, volt, aki két-három szalvétát is teleírt. Idézni szerénytelenség volna, csak annyit árulok el, hogy mindenki dicsérte a rendezvényt.”