Szavakkal festve

Az ember csak ül az üres dokumentum felett, és nem tudja, hogyan is kellene belefognia az ajánlóba. Hiszem, Stefánsson monumentális trilógiája annyi mindenről szól – egzisztenciális kérdésekről, irodalomról, természetről... Mégis, ha egy szóban kellene összefoglalnunk ezt a több mint ezer oldalt, azt mondanánk: az életről. Éppen ezért indít egy halálesettel a trilógia: „a pokol az, ha halott vagy, és ráébredsz, hogy nem is éltél, amíg lehetőséged volt rá” (Menny és pokol, 113. o.).

„A halál elleni legjobb fegyver az, ha teljes, egész életet élünk, minden egyes másodpercben. Az irodalomnak hozzá kell segítenie bennünket az élethez, hogy többet és jobban éljünk belőle, és feltüzeljen bennünket” – nyilatkozta egy interjúban Stefánsson, és ez a motívum végigkíséri az egész történetet.

Összefagyottan végezzük?

Izlandon járunk, valamikor az előző századfordulón. A hely nagyon is fontos, az idő kevésbé: ez egy kortalan történet. A fiú – akit Stefánsson egyszer sem nevez meg a könyvekben – és barátja, Bárður halászként dolgozik. Mindketten rajonganak az irodalomért, a költészetért. Olyannyira, hogy ez Bárður életébe kerül: a figyelmét leköti Milton Elveszett Paradicsoma, a halászatra elfelejti magával vinni az anorákját, és megfagy a viharos tengeren.

Ezután a fiú útnak indul, a Községbe, hogy visszaadja a gyilkos kötetet a vén kapitánynak, akitől a barátja kölcsönkérte, majd maga is kövesse Bárðurt a halálba. Mert mi értelme van igazából az életnek, ha összefagyottan végezzük egy csónakban? De a fiú mégsem tudja csak úgy eldobni magától az életet, mert édesanyja arra kérte, hogy éljen! Úgy éljen, ahogy neki sohasem adatott meg. Ezért a fiú végig az élet és halál határán imbolyog. Keresi a választ, merre billenjen végül a döntése. Az élet és halál közötti bolyongásra a szerző azzal is ráerősít, hogy a fejezetek közt a lét és nemlét között ragadt, és ebbe az évszázadok során egyre jobban beleőrülő lelkek narrálják az elbeszélést.

Erős női karakterek

A Községben élő emberek léte a tőkehalak körül forog. A férfiak mindennap kihajóznak a tengerre, hogy irdatlan mennyiségben kifogják, aztán az asszonyok pucolják és sózzák be, majd a kereskedőhajók otromba gyomrukban viszik magukkal. A Községben élők nagy része szürke munkásember, legtöbbjüket megtörte az élet vagy a halál, esetleg mindkettő egyszerre. Ám akad néhány különleges egyén. Jens, a szótlan postás, Gísli, az iskolaigazgató, Kolbein, a vak kapitány. Ám ebben a patriarchális társadalomban mégis két nő a legérdekesebb karakter. GeirÞrúđur, a fogadót vezető özvegy és annak házvezetője, barátnője, Helga. A két nő szembemegy a társadalom elvárásaival. Szabadon élnek, nem vetik alá magukat a férfiak béklyóinak. Mindkettőjüknek van véleménye, ráadásul nem félnek kimondani.

„Ha Isten tényleg meg akarta volna változtatni a világot (…), akkor a lányát küldte volna ide, és nem a fiát. Isten lánya a legrosszabbat hozta volna elő az emberekből, megverték, meggyalázták és megalázták volna, a rómaiak pedig még erőszakot is tettek volna rajta a keresztre feszítése előtt. Leleplezte volna a bennünk lakó gonoszt, és ez talán elég lett volna hozzá, hogy megváltoztasson minket. Ti, férfiak kénytelen lettetek volna megpróbálni megérteni, mit jelent az: nőnek lenni, hogy mi mindent kell nekünk kiállnunk, hogy mit jelent mindig alávetettnek lenni, mit jelent másodrendűnek születni. De Isten nem érti a nőket, ezért küldte inkább a fiát” – mondja a regény egyik női szereplője, és ezzel Stefánsson gyönyörűen foglal állást a női nem mellett (Az ember szíve, 76. o.).

Kívül-belül gyönyörű

Az ötletes és csodaszép borító a Libri Kiadói Csoport vezető grafikusa, Tillai Tamás munkáját dicséri. „A három borítón átívelő, hatalmas hal alakja nem pusztán figyelemfelkeltő; hiszen a trilógia teljes felületét kitöltő mérete, és az, hogy ezen az »ablakon« keresztül látjuk az izlandi panorámát, az egyben abszurd nézőpontot is ad” – mondta a borítóról Tillai, amit egyébként Stefánsson is dicsért. Azt mondta, ez a legjobb borító, amit bármelyik munkáján valaha látott.

Az izlandi szerző egyébként költőként kezdte a pályáját, így nem csoda, hogy a metaforái és a megszemélyesítései, gyönyörű, inkább a versekben megszokott képei szinte életre kelnek az oldalakon. A izlandi hópelyhek a mi szobánkban is hullanak, a jeges víz a mi arcunkba is csap, és amikor elérkezik a tavasz, a mi környezetünk is kivirágzik. „Szép időben aligha van gyönyörűbb az óceánnál, vagy csillagos éjszakákon, mikor a víztükör holdfényt álmodik” (Menny és pokol, 14. o.). Egy mondatban, vagy akár egy félben is képes az élet alapigazságait az olvasóhoz „vágni”, de olyan erővel és olyan megrendítően, hogy percekig csak nézünk magunk elé: „pokoli dolog az, ha van karunk, de nincs, akit öleljünk vele” (uo., 44. o.).

Stefansson barokkosan hosszú mondatokkal vezeti végig az olvasót a történeten, ráadásul a dialógusok a legtöbbször folyó szövegként jelennek meg ezekben. Így a magyar fordításért felelős Egyed Veronikának volt mivel megküzdenie. Jár neki az elismerés, mert a szöveg magyarul is olyan, mint egy gyönyörű izlandi festmény.

Hogyan olvassuk?

Annak ellenére, hogy viszonylag szűk a trilógia cselekménye, és lassan csordogálva folyik előre a történet, olvastatják magukat az oldalak. (Még akkor is, ha olykor öncélúan túlírtnak tűnik egy-egy rész, például a középső kötet, Az angyalok bánata második fele.) Ám ezt a könyvet lassan érdemes olvasni. Megfontoltan ízlelgetni, megrágni és megemészteni minden mondatot. Finom humor és megrendítő valóság keveredik az oldalakon, alkalmanként a giccs határán, de még költőien szépen, hogy az embernek kedve lenne memorizálni néhány mondatot – vagy mobillal kifényképezni néhány sort, ahogy én is tettem –, majd felidézni valamikor, valakinek, amikor valami nagyon fontosat szeretnénk kimondani. Mert a Menny és pokol trilógiában benne van minden, ami az életben fontos lehet, minden, amit többször kellene elmondanunk egymásnak.

Jón Kalman Stefánsson: Menny és pokol-trilógia. (I. Menny és pokol, II. Az angyalok bánata, III. Az ember szíve). Jelenkor Kiadó, 2019, 1156 oldal