Számbavétel emberközelből

A Madách-Posonium gondozásában 1997-ben megjelent Cseh/Szlovákiai Magyar Irodalmi Lexikon téged bemutató címszavában neved mellett a Böjthe Zsolt név is szerepel. Merthogy?Böjthe Zsolt nevét, ha minden igaz, Szabó Dezső írótól örököltem. Nála találkoztam a névvel, megtetszett, nagyon rövid ideig használtam, de jelentős írást nem publikáltam ezen az álnéven. Szabó Dezsőért egyébként gimnazista koromban lelkesedtem, megragadott a nyíltsága, az őszintesége, a magyarsága és az embersége. Az érettségiző, majd egyetemista diákot „ragadta meg” – Adyval együtt – nemcsak szándékaival, hanem bölcsességével. „A tudás bölcsessége és az élni akarás ösztöne, szándéka” hatott rám. Tisztelni a más nemzetiségűeket, de becsülni a sajátot. Alig huszonéves pedagógusként vágtál neki a felnőttkornak. Csilizradványon magyar iskolát alapítottál, majd 1955 után újságíró, író, publicista, könyvkiadó lettél, később egyetemi docens tanszékvezető. Melyek azok a sajátos körülmények és sajátos válaszok, amelyeket csak a te generációd hozhatott a szlovákiai magyar valóságba?Generációm a kitelepítések, a politikai elfogultságok, a fényes szelek nemzedéke. A kitelepítés utáni világban az eltávolított, elüldözött, tehát hiányzó értelmiség helyére léptünk, a jogfosztások utáni években alapoztunk sajtót, iskolát, egyáltalán értelmiségi létet. Évtizedek kellettek ahhoz, hogy valami felépüljön, és hogy nemzedékem munkáját higgadtan s visszapillantva is az építés munkájának lássam. Sokan jöttünk fiatal írástudók a fővárosba, az iskolákba, szerkesztőségekbe, intézményekbe. Közülük sokat a mi nemzedékünk alapított a zöld mezőn, így lettem én is, nagyon fiatalon iskolaalapító és iskolaigazgató. De hát a visszatekintés, a sorsok és az események felidézése ebben a korban már nem számonkérő, nem „csiklandozó”, inkább elfogadó. S hogy alapozó, alapító nemzedék vagyunk? Most már jólesne, ha ezt az utánunk jövők elfogadnák. Beszélgetésünk az 1956-os forradalom évfordulóján jelenik meg. Miként emlékszel az akkori, 26 éves önmagadra, illetve a pozsonyi események lecsapódására?A Szabad Földműves munkatársa voltam, és természetes, hogy a hozzánk eljutott információk alapján figyeltük a magyarországi eseményeket. Izgultunk, drukkoltunk, és szomorúak voltunk, amikor az országot megszállta a szovjet hadsereg. Érdekes módon az 56-os események a hazai magyar közéletet nem befolyásolták oly közvetlenül, mint később a 68-as itteni események, majd az azokat követő „konszolidáció”. Kimondottan személyes szakmai élményekről nem tudok beszámolni, nem voltam meghatározó újságíró, abban az időben végeztem az egyetemet is. Nemzedékünk számára bizonyos mozgósítást jelentett 1956, de mindannyian inkább személyes motivációként éltük meg. Az a szlovákiai magyar nemzedék amelyhez te is tartozol, milyen időkre emlékezhet? Nyolcvanöt évesen nem csak jogod, tiszted is a hátrapillantás.A háború idején voltunk kamaszok, gimnazisták, kisinasok. A kommunista párt általi hatalomátvételt és az azt követő időszakot fiatal felnőttként, pályakezdőként éltük meg. Az egyik oldalon 1948 egy újabb diktatúra kezdete, a gottwaldi hatalomátvétel után a szlovákiai magyarok számára viszont a jogfosztás időszakának vége, legalábbis a legfájóbb részeket illetően – az állampolgárság elvesztése, a reszlovakizáció, a kitelepítés leállítása révén. A kommunista rendszer legkegyetlenebb évei a szlovákiai magyarság életében egyben az intézményépítő évek. Ellentmondás, de egyúttal embert próbáló eseménysor is. Nehéz volt, de nem volt lehetetlen embernek maradni ebben a korban. És amire büszke lehetek, hogy kortársaim, az írástudók akkor indult nemzedéke, tehát többes szám első személyben „mi”, kiálltuk a próbát. Gondolom, nagyon gyakran idéztem kor- és pályatársaim kapcsán, viszonyulásaink révén a már említett Szabó Dezsőt: „Megdögleni lehet, de rongy embernek lenni nem lehet.” Nemzedékemnek több képviselője az 1968-as események előtt már fontos posztra került. Intézményvezetők, felelős szerkesztők, közösségi életet formáló emberek voltunk, amikor hatvannyolc augusztusában bejöttek a szovjetek. Az azt követő törés újra emberpróbáló, erkölcseinket feszegető időszak volt. Többen munkahelyről kirúgva, többen leváltva s néhányan az intézményeinkben megmaradva élhettük meg a konszolidáció időszakát. Személyes élményként: míg a hatvanas évek elején – az Új Szó kulturális rovatának élére kerülve – azért tevékenykedtem, hogy a fiókokból kikerüljenek Fábry Zoltán írásai, majd később évekig gondoztam is az életművét, a hetvenes években azért kellett kilincselni, hogy olyan szerzők, mint Dobos László, legalább valahol publikálhassanak; hogy az akkor még fiatal irodalmárok esélyhez jussanak kiadóknál, szerkesztőségben, iskolákban. Példaként Zalabai Zsigmondot említeném. Nem voltak könnyű évek, de nekünk ez volt a felnőttkorunk. Feszegettük a rendszer korlátait, lehetőségeket kerestünk, újabb generációknak nyitottunk lassan, de biztosan utat. Ezt a kiállást ma nem illik elismerni, manapság kézlegyintés a reflexió. Sokan nem is sejtik, milyen nyomások nehezedtek kiadókra, szakmai műhelyekre, szerkesztőségekre. De azért vegyük észre, milyen szépirodalmi remekeket sikerült a hazai magyar olvasónak átadnunk, akár a magyar–szlovák közös kiadási szerződések révén, akár a hazai magyar termésből. S végül, nemzedékünk a nyugdíjkor határán élte meg az 1989-es rendszerváltást. Ki jobban, ki kevésbé vette ki a részét a kilencvenes évek átalakuló intézményeinek életéből. Volt, aki politikus lett, volt, aki szerkesztő, újságíró, pedagógus maradt. Jómagam, túlélve az egyetemi tanszék éléről való távozást, néhány évig tanítottam még és lapot szerkesztettem. Amit nagyon fontosnak tartok a nemzedékemnél: ezen politikai változás sem törte el gerincünket, pályatársaim ma már szaporodó koporsói fölött van mit méltatni. Személy szerint pedig büszke vagyok arra, hogy egyrészt a Szabad Újságot szerkeszthettem egy kis csapattal és adhattam át úgy, hogy folyamatosan megjelenhetett. Másrészt pedig évekig teljesen egyedül szerkesztettem az Irodalmi Szemlét, hogy azt az utánunk jövők kontinuálisan, a megjelenés megszakítása nélkül vehessék át s alakítsák a 21. század és saját igényeik, igényességük szerint. Majd nyolcvanéves koromig dolgoztam, köszönöm a jóistennek, hogy fizikumom, egészségem engedte. A tények ismerete és a tanulságok leszűrése okán fontos hátrapillantani, ám csak annyira, hogy előre is lássunk közben. Miként éled meg a jelent, és tartasz-e a jövőtől? Akár unokáidra gondolva...Ha nem lennék kincstári optimista, már rég föladhattam volna. Nehogy azt gondoljuk viszont, hogy velünk ér véget a történelem! A világ alakul, a múlt század ordas eszméi közben megbuktak, de vajon honnan s mikor támadnak ránk újabb ordas eszmék? Aggodalommal figyelem, ahogyan közösségünk újra és újra képtelen tanulni a múltból, tanulságokat, konzekvenciákat levonni. Aggodalommal figyelem – mert tudjuk: aki nem okul a történelemből, kénytelen lesz újra átélni –, hogy a felnövekvő nemzedékek mintha meg akarnák ismételni mindazt, amit átéltünk. Gyermekeim, nagy unokáim már sínen vannak, a kicsi meg sínen lesz – legalábbis az én szememmel nézve. Nem gazfickók, van tartásuk, munkájukat tisztességesen végzik, s én hiszem, hogy nyolcvanévesen lesz mit értékelniük. Ismert, megbecsült kutatója vagy Fábry Zoltán életművének, munkásságodban megkülönböztetett figyelmet szentelnél személyének. Hol a helye 2015-ben a Fábry-életműnek, vagy ahogy 1968-ban a vele készített interjúdban rámutattál, a „stószi ablaknak”?Az életmű tiszteletet érdemel. Nem szívesség az, hanem az emberi becsület velejárója. Úgy volt magyar, hogy tisztelte a másságot, stószi magányában pedig européer volt. Irodalomtörténészként az emberi tudást, becsületet tudom elsősorban tisztelni, a butaság és ostobaság fémjelei nélkül. Nyolcvanadik születésnapom alkalmából egy irodalomtörténész diákom írta, nagyon helyesen, hogy minden nemzedéknek fel kell állítania a maga irodalomszemléletét. Az én Fábry-gondozásom és irodalomtörténeti munkásságom természetes velejárója volt a generációs látásmód. És természetellenes volna, ha egy új nemzedék nem a saját kánonjai szerint rendszerezné újra az életműveket. Azt gondolom, Fábry mai helyét nem az én tisztem megállapítani, univerzális üzenetét viszont tisztem kiemelni és hagyományozásra alkalmasan átadni. Évtizedeken át nemcsak a korban hozzád illők körében forogtál, hanem a jóval fiatalabbak között is. Úgy tűnik, a mai szép korúak nemzedéke nemigen találja a közös hangot velük. Miért?Nem így gondolom. Örömmel veszem tudomásul, hogy szerkesztő korom ifjúi, az akkor kezdők szeretettel gondolnak arra, miként egyengettem útjukat. Örömmel látom, hogy gyermekeim nemzedéke ugyanígy viszonyul a fiatalokhoz. Vagy nem lenne igaz, hogy akár a te munkádra a fiatalabb újságírók ne figyelnének? Nem lenne igaz, hogy Tőzsér Árpád jóformán kamaszokkal értekezik az irodalomról, hogy Grendel Lajos a nálánál jóval fiatalabbakkal ütközteti irodalomtörténeti megállapításait? Vagy hogy szerkesztő vejemmel vitatkoznának ifjú kollégái az írástudás felelősségéről? A nagyszülők és unokák nemzedéke mindig is képes volt az összekacsintásra, ebben, remélem, a világ nem változik. Vannak még visszatérő elhatározásaid? Álmaid?Olvasok. Jegyzetelek. Figyelek. De a nagy művek kora lejárt. Egészségemmel és szeretteimmel törődöm, rendezgetem a könyvtárat, a számítógépet is bekapcsolom naponta. Hogy ezt megélhettem, már ajándék. Mint ahogyan az is, hogy van mire visszanéznem. Számos kitüntetésed mellett szülőfalud, Ekecs díszpolgára vagy, ahol meglehetősen szűkös körülmények között jöttél a világra. Mit mondana ma a napszámos édesapád, háztartásbeli édesanyád, ha látná a mai határok nélküli, de ismét határokat emelő Európát?Szüleim számára már az nagy dolog lett volna, ha szakmát tanulok, inasként helytállok és iparosként dolgozom. Hiszen mindannyian saját közegünkhöz viszonyítjuk a világot. Számukra már az is „határtalan” Európa volt, hogy tiszteletesünk, Tömösközi Ferenc elvitt Csurgóra, a református gimnáziumba. Az is nagy dolog volt, hogy a háborúban a leventeként Németországba hurcolt fiuk viszontagságokkal teli úton, de hazajött. Gondolom, örülnének a sikereimnek, de nem hiszem, hogy fontosnak tartanák az európai történésekre reflektálni. Életükben életükkel, munkájukkal tették, amúgy József Attila után szabadon, hogy „fogták ceruzámat”. Ezt tennék ma is. Egy bölcselet szerint lényegében ugyanazt éljük meg, csak másként emlékszünk a történésekre. Egyetértesz?Így van és ez így van jól. Mint ahogyan az is rendben van, hogy a történéseket az arra hivatottak próbálják meg szubjektív szempontokat mellőzve értékelni az utókor számára. Volna kedved egy új életre újra születni?Ugye, csak viccelsz?