Spiró György: Fogság Magvető, Budapest, 2005

Egy beszélgetés során Spiró György arról beszélt a Fogság kapcsán, hogy olyan regényt akart írni, amely alatt „beszakad az asztal”. Lehetne ironizálni, hogy a 770 oldalas regény fizikilag sem áll ettől messze, én azonban nem tenném. Hiszen Spiró valóban mindent megtesz annak érdekében, hogy könyve egyszerre szakítson nagyot: mind a szűkebb szakma, mind a szélesebb olvasóközönség körében.

Véleményem szerint is sikerre van ítélve ez a könyv egyrészt azért, mert úgy vet számot az európai regény hagyományával, hogy annak legstabilabb, bevált elemeit használja föl, a kalandregény, történelmi regény, aparegény stb. hagyományára épít, ráadásul olyan nyelvet működtet, amely olvasóbarát. Maga Spiró nyilatkozta egy másik interjúban, hogy szándékosan a „legprimitívebb, legtriviálisabb regényformát” választotta, s hogy egy nem ironikus nyelvet működtet azért, hogy az olvasó kedvében járjon. Másrészt az irodalmi szakma berkeiben is garantált a siker, hiszen valóban lenyűgöző mesterségbeli tudásról tesz tanúbizonyságot a Fogság szövege. Én magam végig azt éreztem a regény olvasása során, hogy itt egy szerző, aki mindent tud a regényről, aki mesterien bánik a szöveggel, s hogy aki meg akar tanulni regényt (cselekménybonyolítás, jellemfejlődés, lélektani hatás, feszültségadagolás, filozófiai távlatok, környezetrajz, személyiségértelmezés stb.) írni, annak feltétlenül el kell olvasnia és tanulmányoznia a Fogságot.

Az időszámításunk első századában három helyszínen – a császárkori Rómában, a zsidó Jeruzsálemben és Júdeában és a multikulturális Alexandriában – játszódó regény lenyűgöző és egyben végtelenül kiábrándító alkotás az emberi lényegről, a vallások, az állam, egyszóval a hatalom természetéről. A történet főhőse a római zsidó fiú, Uri, más néven Uriel, hivatalos nevén Gaius Theodorus, aki egy nem várt utazás során válik férfivá. Spiró úgy vezeti végig őt és olvasóját kultúrákon, városokon, civilizációkon, nemzeti sajátosságokon, vallásokon és emberi magatartásmintákon, hogy minden kétségbe vonhatóvá és elfogadhatóvá válik egyszerre, minden esemény, indíték és cselekedet saját bonyolult természetére mutat rá – a lét a maga természetes összetettségében jelenik meg.

Ha irodalomtörténeti távlatba helyezzük a könyvet, viszont arról sem szabad megfeledkezni, hogy Spiró könyve látványosan szakít mindenféle kísérletezéssel, nem kapcsolódik a modern és posztmodern európai regény XX. századi olvasópróbáló kísérleteihez, Proust, Joyce, Beckett, Ransmayr és mások műveihez, inkább köthető egy lehetséges Sienkiewicz – Eco vonulathoz. Nyelve a magyar irodalom prózafordulata előtti, és nem sorolható a történelmiregény-kísérletek azon típusához sem (Darvasi László, Háy János, Láng Zsolt, Márton László), amelyek az ezredforduló magyar irodalmát jellemzik. Konzervativizmusa, neorealizmusa okán sokan új fordulatról beszélnek a magyar regényírásban – én némiképp elsietettnek tartom ezt a vélekedést. Spiró regénye nem nyit új utakat a regényírásban, nem írja át az irodalomtörténeteket – csak remekmű, amely alatt beszakad az asztal.