Sopotnik Zoltán: Az őszinteség közepe József Attila Kör – L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2006

Sopotnik Zoltán második kötetének versei a „magas” irodalom és a kánon közepébe úgy szeretnék elhelyezni magukat, hogy szinte megállás nélkül ezt a témát variálják. A kötet első verse sokatmondóan Goethe nevével kezdődik, s itt még talán meglepődünk a következő sorokat olvasva: „azt mondaná, bravó Sopotnik, / és megajándékozna egy síppal, amivel / mindig hívhatom.” (Goethe-képek) A „bravó, Sopotnik”-ot a vers szerint Goethe mondja... A kötet második verse többek között a „mesterek előtti kötelező tisztelgések”-et említi, a harmadik témája az idős irodalomkritikus, a negyedik az irodalmi újság első oldalán elhelyezett vers szerzőjével foglalkozik – a kötet első ciklusának versei szinte kivétel nélkül az irodalmi életben elfoglalt pozíciókat és a szerző kanonikus helyének problémáit járják körül. Bevallom, kevéssé szimpatikus számomra ez az indítás. Mondhatnám: a szerző ne az irodalmi életben elfoglalt pozíció megszerzésére és annak dokumentálására fordítsa energiáit, hanem koncentráljon a szövegre, annak megalkotottságára. Ne az irodalmi élet pozícióiról írjon, hanem írjon olyan verset, amely megkerülhetetlen pozícióvá válik az irodalmi életben stb. A kötet verseiből egyébként az tűnik ki, hogy „nagy magyar író” (Sopotnik kifejezése) abból lehet, aki kapcsolatokkal rendelkezik, versei elé ajánlásokat ír, sznob, divatos témákat variál, másokon átgázol, cinikus és gátlástalan. Nos, lehet, hogy a „nagy magyar írók” emberileg és jellem szempontjából valóban ehhez a képhez hasonlóak (én ebben az általánosításban egyáltalán nem osztom a versek lírai alanyainak véleményét, ilyen véleménnyel általában a kánonból szövegeik gyatrasága miatt kimaradó szerzők bírnak, akik írásaik visszautasítását kompenzálják ezzel a véleménnyel), viszont az is igaz, hogy az irodalom nem jellem kérdése. És az sem biztos, hogy ezt a publicisztikai témát, az irodalmi élet visszásságainak megjelenítését, még ha ironikus formában is, egy-egy vers energiáira kellene bízni. Egyszóval: a kötet első ciklusát zsákutcaként értékelem, s hasonlóan belterjes futamok jellemzik a második ciklust is.

Viszont a verseskötet utolsó ciklusában már összeállni látszanak a sopotniki mondatfűzés sajátosságai és a tematikai lehetőségek. Ennek legszebb darabja véleményem szerint a Sajátrím című vers, amelyben a gyerekkori és jelenben birtokolt nyelv öszszefüggéseire derül fény: „Mintha emlékeket fűznék össze gyerek- / korom spárgájával; mintha felhorzsolná / kezem, és a tenyeremen az a kis vércsík jelezné / az irányt.” Egy elveszített, de veszteségként mégis birtokolt nyelv paradoxonából és az emlékezés nosztalgiájából bomlik ki a „vámpírarcú rokonok fény- / képalbuma”, amelyhez a szinte hatodik érzékszervként vagy titkos nyelvként működő fájdalom segítségével közelíthetünk.