Sok szeretettel és sok hibával

Andy Garcia és lánya, Daniella, aki szintén játszik a filmbenZuzana Mináčová felvételeKamaszként a James Bond-filmek hatottak rá, később Visconti remeke, A párduc, majd David Lean és Bernardo Bertolucci alkotásai. Színészként olyan rendezőkkel dolgozott, mint Francis Ford Coppola (Keresztapa III.), Brian de Palma (Aki legyőzte Al Caponét), Ridley Scott (Fekete eső), Mike Figgis (Higgy neki, hisz zsaru), Sydney Lumet (Manhattanre leszáll az éj) vagy Steven Soderbergh (Tripla vagy semmi, Eggyel nő a tét). Közben gyártásvezetőként és producerként segédkezett különböző (dokumentum)filmeknél, sőt zenét is komponált már. Rendezői székbe most ült először. Az elveszett város, amelynek az idei Karlovy Vary-i fesztiválon volt az európai premierje, egy nagyszerű színész nem éppen fényes rendezői debütálása. Elnyújtott és bizony giccses is helyenként, ezzel együtt mégis van egy különös értéke: deheroizál. Egy olyan történelmi nagyságként kezelt forradalmi hősről rántja le a leplet, akinek eddig igazából csak az arcát ismertük – főleg pólókra, sildes sapkákra nyomtatva –, a személyével kapcsolatos tények nem igazán jutottak el hozzánk. Che Guevara, a marxista forradalmár, mert róla van szó, Andy Garcia „jelentése” szerint Kubában sem mindenki szemében az istenített hős – sokak szerint brutális gyilkos, aki rengeteg emberrel végzett.

„Alberto Korda felvételét nézve Che valóban egy rokonszenves férfi, kellemes arcvonásaival, dús, sötét loboncával a megtestesült, romantikus hős – nyilatkozta Garcia a Karlovy Vary-i mustrán. – Egyvalamit azonban nem tud, vagy nem akar tudni a világ: Che a kubai történelem meglehetősen sötét alakja, sok vér tapad a kezéhez, ami természetesen az akkori forradalmi helyzetből is adódott, ám a felelősség alól ez sem mentheti fel őt teljes mértékben. Korda kiváló fényképész. Készített egy jó fotót, s ezáltal egy olyan imázst hozott létre, amely valójában nem is létezik. Filmem egyébként nem elsősorban Che Guevaráról szól, hanem sokkal inkább arról, hogy mi történik egy családdal, amikor az országban ilyen komoly ideológiai változások mennek végbe.”

Történelmi tabló tehát Az elveszett város. Rendezője szerint hiteles alkotás, amelyet egy család (az ő családja) sorsa tesz érdekessé. Tizenhat évébe telt, míg az ötlettől eljutott a megvalósításig, közben, bár lett volna rá lehetősége, nem is akart rendezői székbe ülni, ezzel a filmmel akart új fényben megmutatkozni. Személyes álma pereg előttünk a vásznon nem kevesebb, mint 143 percig. Egyszer végig lehet nézni, üzenem Andy Garcia elszánt rajongóinak, a másodszori vállalkozás azonban már merénylet a józan ész ellen. Pedig jók a színészek, szépek (talán túl szépek is!) a kosztümök, és végig remek a zene (Garcia ezen a síkon is kiválóan helytáll, akárcsak a film főszereplőjeként), csak hát az egész úgy, ahogy van: éles ollót és elfogulatlan vágót kíván.

Kuba iránt érzett szeretete a film minden kockáján átsüt. Bár gyerekként hagyta el hazáját, sok mindenre emlékezik. Amire pedig nem, annak utánanézett, a nosztalgia mindent megszépítő hatása azonban olykor egyenesen megmosolyogtató. A forgatókönyvet Guillermo Cabrera Infante írta 1990-ben, aki a Batista-rezsim elől Angliába menekült annak idején, s Londonban halt meg tavaly februárban. Történetének három testvér a főhőse, az ő életútjuk tükrében látjuk megelevenedni az ötvenes évek Kubáját, az ottani „dolce vitát”, a forradalom kitörését, majd (archív felvételekről) Fidel Castro és Che Guevara hatalomra jutását. Fico Fellove, a főhős (a három fivér egyike) egy éjszakai zenés klub, az El tropico tulajdonosa, s igazából csak a zene, az „édes élet” megszállottja, és sem a diktátor Batista, sem a forradalmi lelkületű Che Guevara táborába nem kíván beállni. Ő az eredeti kubai kultúra, a kubai zene „szószólója”, és jómódú családja életstílusát viszi tovább, amíg fivéreinek egyike a Batista-ellenes felkelőket támogatja, a másik pedig Castro és Che szolgálatába áll.

A politika viharos szele a családban és a klubban is érezhető. Fico egy idő után úgy dönt, még mielőtt lelkileg teljesen megsemmisülne, hogy elhagyja hazáját, és az Egyesült Államokban fog letelepedni. Andy Garcia szerint sem Oliver Stone Comandante, sem Walter Salles Egy motorbiciklis naplója című alkotása nem ad annyira hű képet az elmúlt évtizedek Kubájáról, mint Az elveszett város. Ő tudja. Érzelmileg biztosan nem. Neki a filmben szíve-lelke benne van, minden öröme, fájdalma, haragja és nosztalgiája. A létrehozott mű a hosszú éveken át őrzött akarat, a visszafoghatatlan szenvedély eredménye. A kész termékből azonban épp ez hiányzik. A megrendítő dráma, az erős rálátás, a mindent elsöprő szenvedély. Enélkül pedig nem tud maradandó élménnyé válni a film. Megmérettetett és könnyűnek találtatott. Pedig Andy Garcia tényleg jó színész (és jók a többiek is, mellékszerepben: Dustin Hoffman és Bill Murray). Csak rendezőként nem az (egyelőre?), akinek képzeltük. De miért is? Az egészen más hivatás. Még az élvonalbeli játékosoknak sem adja könnyen magát. Itt az ékes bizonyíték. Havanna a moziban is elveszett.