Smink, körmök és túlélési stratégiák

Ahogy azt a cím és az első oldalon szereplő idézet jelzi, N. Tóth Anikó kötete természetesen utal Karinthy Frigyes klasszikusára, a Tanár úr kéremre. Bizonyos értelemben antipólusa: Karinthy elbeszélője a diák, N. Tóth Anikó a pedagógus szemével térképezi fel az oktatási intézmények világát, s míg Karinthy férfiszemszögből, N. Tóth Anikó kizárólag a tanárnő perspektívájából mesél. Ami viszont erősíti a párhuzamot a nagy nevettető karcolatai és N. Tóth Anikó tanárnőszövegei között, az egyértelműen a humor. N. Tóth Anikó humornyelve a finom irónia – amit öniróniaként is értelmezhetünk, lévén a szerző maga is tanárnő –, mely olykor a szarkazmus határán jár. A Tanárnő kérem olvasásakor nem nevetünk nagyokat, csak magunkban, befelé mosolygunk, azt azonban sokat.

N. Tóth Anikó nem csupán író, irodalomtörténész, színművek szerzője, hanem tanár is, jelzi nekünk ezzel a kötettel. Gimnáziumi tanárként töltött éveire, melynek tapasztalatait most irodalmi köntösbe bújtatta, nem csak átmeneti állapotként tekint, melyet sikeres szerzőként (a tényről egyebek mellett második, friss Madách-díja is árulkodik) maga mögött hagyott. N. Tóth Anikó jelenleg egyetemi oktató, ez a kötete pedig arról tanúskodik, hogy gimnáziumi tanár-énjét továbbra is személyisége szerves részének tekinti.

A humor állandó jelenléte ellenére a tanárnőkarakterek nem csupán komikus sztereotípiákból állnak össze, szereplőink azonban nem tekinthetők hősöknek és antihősöknek sem: a négy-öt oldalas prózák árnyalt jellemrajzokként működnek. A kötet 23 tanárnőjének mindegyike egyes szám első személyként szólal meg, a saját szemszögükből ismert világot kínálják fel nekünk, cselekedeteik mögött húzódó indokaikat tárják elénk. Ilyenkor mindig izgalmas kérdés, hogy a szöveg hogyan tud rávilágítani a karakter saját hibáira. Hibákból márpedig van itt bőven. Van, aki önteltsége miatt nem lát tovább az orránál, egy testnevelés-tanárnő a túlsúlyos diákot diszkriminálja, más pedig indokolatlan szigorával irtja ki diákjai maradék érdeklődését a tantárgy iránt. N. Tóth Anikó tanárnőinél gyakran merül fel a hiúság kérdése is. A frizura, a smink, a ruha-, köröm- és parfümválasztás egészen aprólékos mozzanataiba pillanthatunk be. A Ragyogok című novella tanárnője minden reggel tükör előtt ismétli a nap kulcsszavait, miközben a rúzsozott szája által kiváltott hatást ellenőrzi: „Az annyira nem fontos, mit mondok, inkább az számít, hogyan mondom.” Van, aki felszínességből helyezi kinézetének fontosságát az oktatás hagyományos értékei fölé, más számára ez az anyagi jólét – helyesebben szólva, a partner anyagi jólétének – mutatója.

Nem csupán a hibák és a hibák vétése jön szóba, lényegi kérdésként merülnek fel a túlélés stratégiái. Mert egy tanárnak bizony sok mindent túl kell élnie. Akinek kevés az önbecsülése, az minden egyes órára gyomorgörccsel érkezik. Van, aki unatkozik, és van, akit kollégái, sőt felettesei untatják. Tanárok túlélési stratégiáinak igencsak széles fegyvertárával találkozunk – ennek egyik legmulattatóbb példája az a tanárnő, aki azzal üt el egy unalmas tanári értekezletet, hogy magában elemzi, mások hogyan bírják ki az elviselhetetlent: „A velem szemben ülő rezzenéstelen arcot akasztott magára értekezlethosszig. Ez is a túlélés stratégiája. Úgy tűnik, még a pislantást is felfüggeszti.”

Az első néhány novellát követően a szerző maga mögött hagyja a keretet, amibe éppen beleszoktunk – az egy-egy tanítási óra ideje alatt készülő jellemrajzot –, hogy újabb és újabb kontextusokban vizsgálja szereplőit. Az osztályteremből elindulunk az oktatás számos más terepére: tornaórára a tornaterembe, dolgozatot javítani a tanáriba, az igazgatói irodába, osztálykirándulásra, iskolái bálba, és máshova is, ahova tanárok útja vezetni szokott, például egy kávézóba, hogy megírják a március 15-i ünnepi műsor forgatókönyvét. Nem csupán a helyszínek válnak változatossá, de az emberközti kapcsolatok egyre több oldalát is érzékeljük. Egy tanár személyiségét nem csupán a diákkal való kapcsolata határozza meg: ott vannak természetesen a kollégák, a felettes, a szülők, a karantén idején a virtuális világ, a miniszter, aki számára programot kell készíteni. Sőt, a tanárnak saját gyereke is lehet. És tanárgyereknek lenni mindig patthelyzet – legalábbis, ha abba az iskolába jár, ahol anya tanít, mutat rá N. Tóth Anikó.

Formailag a kötet legizgalmasabb megoldásai közé tartozik az, amikor a szerző a nyelvezetet igazítja a tanár jelleméhez. 23 karaktert jellemezni egy röpke százhúsz oldalas elbeszéléskötetben úgy, hogy mindegyiknek az esszenciáját ragadja meg a szerző, nem könnyű feladat, N. Tóth Anikó mégis képes arra, hogy egyes karakterek az emlékezetünkbe vésődjenek – ez nagy részben köszönhető a formai játékosságnak. „Szeretve vagyok” – jelenti ki így, passzív igealakban az Engedem című elbeszélés túlontúl engedékeny tanárnője. „Megérkezve és távozva, a folyosón haladva, a tanáriban dolgozatfüzeteket rakosgatva” – teszi hozzá, egyfajta önparódiát kreálva abból a meggyőződésből, hogy a határtalan empá-tia minden másnál, még a tananyagnál is fontosabb. A Távoktató főszereplője ezzel szemben az őrület első jeleit mutatja, melyet a virtuális tér nyújtotta végtelen lehetőségek váltanak ki – szinte halljuk, hogyan kattog az agya: „Meetinget időzítek./Kódot küldök./Hostja leszek egy fióknak./Bepipálok./Bepipulok.” A Szélmalomharc tanárnőjének utolsó mondataiban pedig már csak az ellenséget leíró állítmány érzékelteti a szereplő meglehetősen lerongyolódott mentális állapotát: „Üt a tekintetük. Vág. Csíp. Szúr. Karmol.”

Az egyes szám első személynek köszönhetően a főszereplő gondolatfolyamába kapaszkodunk, és míg így az elbeszélések többségében egyfajta függönyön keresztül, „tompítva” figyeljük a cselekményt. Van azonban, ahol kifejezetten plasztikussá válik a történet – ilyen az Ünnepi című novella, ahol egy nem várt románc lehetősége is felmerül, megint máskor akár meglepő fordulattal is zárulhat a sztori, mint például a Szülői értekezletben, melynek végére érve egy pillanatra elakad az olvasó lélegzete. Az utolsó két novella (Elbocsátó, Tanévnyitó) egyben a szerkezeti lezárását is nyújtja az elbeszélésfüzérnek – N. Tóth Anikó egy befejezéssel és egy (újra)kezdéssel tesz pontot a kötet végére.

A tanári hivatás kapcsán hajlamosak vagyunk végletekbe esni – pátosszal kezeljük, vagy a szakma alulértékeltségéről beszélünk, egy berozsdásodott rendszer rémes kórképeként tekintünk rá. Most egy olyan kötetet vehetünk a kezünkbe, mely közhelyektől mentesen, friss és kritikus képet nyújt azok életéről, akiknek ez a hivatás jelenti a mindennapokat. Mindezt ráadásul női szemszögből.

N. Tóth Anikó: Tanárnő kérem. Womanpress, 2023.