„Újat rutinból alkotni nem lehet”

Budapesten végezte az egyetemet, Nyitrán van a munkahelye, Ipolyságon él. Mi köti ezekhez a helyekhez?
Amikor 1991-ben magyar–könyvtár szakon lediplomáztam az ELTE-n, úgy döntöttem, hogy a Magyarországon megszerzett tudásomat hazahozom, hogy viszonozzam mindazt, amit a (cseh)szlovákiai magyar közösségtől kaptam. A magyar identitás és kultúra számomra mindig fontos volt. Ezt a mintát láttam otthon, ugyanis szüleim pedagógusi munkájuk mellett kulturális csoportokat alapítottak és vezettek, rendezvényeket szerveztek évtizedeken át fáradhatatlanul, s ebbe a tevékenységbe engem is belevontak. Budapest nem kínált ilyesfajta közösségi létformát, miközben persze pörgős éveim voltak, hiszen éltem a kulturális lehetőségekkel, színházba, moziba, koncertekre, kiállításokra jártam. Az egyetem utolsó évei egybeestek a rendszerváltozással, így hát volt remény, hogy itthon is más lesz majd az élet. Nem bántam meg, hogy hazajöttem. Azzal együtt sem, hogy a demokrácia vágyott értékei mellett számos, a szabadságot veszélyeztető és aggasztó jelenséggel is szembe kellett és kell nézni. Mérnök-tanár férjemmel, Béres Gáborral Ipolyságon telepedtünk le, mivel ott kapott tanári állást. Fokozatosan kiépítettük a kapcsolatrendszerünket, igyekeztünk és igyekszünk alakítani a város kulturális életét. Nekem annyira nem volt idegen a környék, hiszen nem messze van Szete, ahova apai ágon a legmélyebb gyökereim kötnek. Ebben a festői falucskában van egy parasztportánk, ahol hétvégén és nyáron tartózkodunk, műveljük a kertet, töltődünk az Ipoly illatával, a dimbes-dombos táj nyugalmával. A munkám pedig Nyitrához köt, tehát folyton úton vagyok. Általában tömegközlekedem, utazás közben olvasok, leveleket válaszolok meg, telefonhívásokat bonyolítok, vagy egyszerűen csak figyelek. Hallgatom az utastársak duruzsolását. Ezekből az élményekből születtek meg úti jegyzeteim, melyek a Szabad ez a hely? című kötetemben láttak néhány éve napvilágot. És jó beérkezni az egyetemre, ahol az ország különböző pontjairól érkező fiatalokkal találkozom különböző kurzusokon. Főképp tanárjelöltekkel, ami nagy felelősség, hiszen a magyarlakta országrészek jövendő pedagógusaira van így ráhatásom.

Említette, hogy szülei egész életüket a tanári pályának szentelték. Így utólag hogy látja: belenevelték a szakmába, vagy elhivatottságból választotta a tanári pályát?
Soha nem éreztem azt, hogy ebbe az irányba próbálnának terelgetni. Nyíltan beszéltek a munkájuk árnyoldalairól is. Mindemellett mindketten rendkívül elhivatottak voltak. Folyamatosan képezték magukat, haladtak a korral. Igyekeztek a lehető legtöbbet adni a diákjaiknak. Szakmailag, emberileg. Gyerekkoromban, a 70-es években a tanítókat megbecsülték, nem csupán Nagyölveden, ahol éltünk és ahol tanítottak, hanem mindenütt. Tisztelet és szeretet övezte őket mind a gyerekek, mind a szülők részéről. Ehhez képest az utóbbi években sajnos a tanári pálya presztízse nagyot zuhant. De azért azt is meg kell jegyeznem, hogy a szüleim is kivételes elfogadással, empátiával, szeretettel viszonyultak minden diákjukhoz. Erős szülői mintát kaptam. Később, zselízi gimnazistaként eljátszottam az orvosi pálya gondolatával, de kiváló tanáraimnak köszönhetően megerősödött bennem az érdeklődés a humán tárgyak iránt. Azt, hogy tanári pályára lépek, az egyetem utolsó évében döntöttem el, mert a kötelező tanítási gyakorlaton jó visszajelzéseket kaptam.

A magyar nyelv és irodalom mellé viszont a könyvtár szakot választotta.
Noha könyvmoly voltam, könyvtáros soha nem akartam lenni. Viszont budapesti egyetemista nagyon. Csakhogy a szocialista rendszerben ehhez egyrészt a gimnázium negyedik osztályát Selmecbányán kellett abszolválni, másrészt csak a minisztérium által támogatott szakokra lehetett jelentkezni. A könyvtáros szakirányt nem tartották ideológiailag veszélyesnek, így a bölcsészkaron csak ezt lehetett választani. A külföldi továbbtanulásért meg kellett dolgozni: Selmecen a tanítás szlovák nyelven zajlott, ami eleve nagy váltás volt, ráadásul némelyik tanár tudtunkra adta, hogy nem igazán kedveli a magyarokat. A legrosszabb azonban az volt, hogy csak havonta egyszer mehettünk haza. Kemény év volt. Érettségi után azzal jöttem el a városból, hogy minden selmeci emlékemet igyekeztem kitörölni.

Harminc évvel később mégis hónapokon át kutatta a város múltját, hogy regényt írjon róla. Az elraktározódott negatív érzéseket szerette volna kiírni magából és egyben átírni?
Ezt már többen is kérdezték tőlem. Sokat és nem túl szépeket beszéltem a selmeci megpróbáltatásaimról, amivel alaposan megbántottam a várost, ki kell tehát engesztelnem. Nem feltétlenül az ott töltött egy év traumáinak feldolgozására vállalkoztam. Inkább egyszer csak kíváncsi lettem a városra. A kilencvenes évek közepén magyarországi barátainkkal együtt utaztunk el Selmecbányára. Kimentünk a frauenbergi temetőbe is a magyar múlt után kutatva. Egy vaskereszten megláttam a Lill Emília nevet. Ez a név aztán jött velem, sőt: a hozzá képzelt nőalak beköltözött egy novellámba is. Sokkal később, 2019-ben, amikor Selmecbánya Szlovákia kulturális fővárosa lett, rábukkantam egy pályázati felhívásra. Úgy éreztem, eljött az én új Selmec-időm. Az ösztöndíjat elnyertem, s vele egy elég szoros határidőt is. Belevágtam hát a nagy kalandba. Igyekeztem feltérképezni a város múltját, megismerni a neves személyiségeit. Egy idő után feltűnt, hogy ezek jórészt férfiak. Csodálatos férfiak, tudósok, feltalálók, művészek. Én azonban kíváncsi lettem a nőkre, akikről sokszor a nevükön vagy a jeles személyiségnek számító férfiakhoz fűződő viszonyukon kívül alig maradt fenn adat. Éppen ezért ki kellett találni őket, ami nagyon felszabadított.

A végéhez közeledve érezte, hogy egy több szempontból különleges, komoly szakmai elismerésre méltó mű lapul a Word-dokumentumai között?
Nem. Írás közben az ember nem gondolkodik ilyesmin. Minden egyes szöveg próbatétel, hiszen újat rutinból alkotni nem lehet. Persze van az embernek íráskészsége és sokéves gyakorlata, de minden új „projektnél” a nulláról kell indulni. Ki kell találni a koncepciót, a szerkezetet, a szereplőket, a nyelvet… Belevetettem hát magam a kutatásba. Hónapokig csak olvastam a bányatörténeti szakszótártól kezdve a szakácskönyveken át a helyi folyóiratokig mindenféle várostörténeti érdekességet. S mindezt jórészt online, hiszen közbejött a Covid. Sokat töprengtem, hogyan használjam a felgyűlt forrásanyagot, milyen időkeretben helyezzem el a történeteket. Olykor kétségbeestem, mi is lesz ebből. Aztán egyszer csak elindult a szöveg. Szépen sorban jöttek elő a szereplők, kanyarogtak a történetek, és a fragmentumokból kikerekedett a regény. Amikor befejeztem, volt egyfajta gyász bennem. Nehéz volt elengedni a szöveget, főleg úgy, hogy még vagy két kötetre való anyagom maradt. Azt azonban nem tudom, hogy egyszer még visszatérek-e ehhez a témához vagy formához.

A regény fikció. Írás közben teljesen el tud vonatkoztatni a saját élményeitől, megéléseitől?
Teljesen nem tudok, de igyekszem elemelni, tágabb dimenziókat nyitni, nem nyomulni az előtérbe. Játék ez az idővel és a koroktól függetlenül visszatérő hasonló léthelyzetekkel. Két konkrét dolgot említenék: amikor a pestisről írtam, igazából a Covidról is írtam, a járvány okozta fenyegetettségről, bizonytalanságról, szorongásról, tragédiákról. A második világháborús keretbe helyezett örökbefogadás-történetbe nyilván belejátszottak a saját élettapasztalataim, de ugyanúgy másokéi is, akik hasonló cipőben járnak. Sok esetben azokat a történeteket gondolom tovább vagy azokból merítek ötletet, amelyeket „kihallgatok”, vagy valaki valamikor szűkszavúan vagy bővebben elmesélt nekem.

Miért pont A szalamandra mosolya címet adta a könyvnek?
A szalamandra Selmec totemállata, a föld mélyében rejlő arany és ezüst megtalálásának, a bányászat elindításának legendája is az arany- és ezüstfoltos állatkához fűződik. A lokális eredettörténeten túl mítoszi távlatokat is nyit: nem fog rajta a tűz, vagyis immunis a veszélyekkel szemben, az állhatatosság, a tisztaság, a megújulás jelképe. Nálam a történetek nagy tudója és őrzője, ezt a tudást adja tovább a különös hölgynek, aki aztán nekem súg... A mosoly pedig sokféle érzelem hordozója.

Lassan harminc éve, hogy megjelent az első kötete: a Tama­rindusz című mesekönyv. Ezt aztán több is követte. Sőt, A kacagó királykisasszony című mesejátékkal elnyerte a Dialóg nonprofit szervezet Dráma 21 pályázatának első díját. A mesejátékot a Komáromi Jókai Színház 70., jubileumi évadjában láthatta a közönség, a közelmúltban pedig Miskolcon játszották nagy sikerrel. Vonzódása a mesékhez az anyasággal kezdődött, vagy jóval korábbra tehető?
Családunkban mélyen gyökerező hagyomány a mesélés. Édesapámmal közös esti rituálénk része volt a mese, méghozzá nem könyvből, hanem fejből. Ezeknek az estéknek az adott különleges hangulatot, hogy én választhattam meg, miről szóljon a mese, milyen motívumokat, szereplőket szőjön bele apu a történetbe. Vagyis együtt alkottunk. Néha olyan fáradt volt, hogy belealudt, de olyankor is kiköveteltem mondjuk a harmadik királykisasszonyt, aki még nem szerepelt. A mesetudományát édesapám egyébként a nagyapjától örökölte vagy vette át. Ez a pödrött bajuszú paraszt bácsi, az én dédapám a hosszú téli estéken, amikor a gyerekeket is bevonva kukoricát morzsoltak, tollat fosztottak, képes volt végtelenített mesékkel szórakoztatni felnőttet, gyereket egyaránt, még a munka is jobban ment. Rózsa Sándor volt a legkedveltebb hősük. Amikor megkérdezték a nagy mesélőt, honnan tud ennyi mesét, azt válaszolta: a padláson van egy nagy könyv és abból. Apukám a testvéreivel többször felment a padlásra, hátha sikerül megtalálni, de nem volt ott semmiféle könyv, hiszen a mesék a dédapa fejében voltak. Én pedig – ha közvetve is – tőle kaptam a mesélés vágyát és talán képességét is.

Gyerektörténeteiben felbukkannak ezek az örökül kapott hősök, fabulák?
Konkrétan magukra a mesékre, édesapámmal közösen alkotott hőseinkre már nem emlékszem. Arra azonban igen, hogy ezekben az átörökített, kitalált történetekben azért felbukkantak a jól ismert népmesei motívumok is. Miután anyukámtól, aki az alapiskolában az első tanító nénim is volt, megtanultam írni, elkezdtem a saját meséimet papírra vetni. A műfajjal aztán folyton dolgom volt. Sokat tanultam a nagy meseíróktól. Hiszen nem könnyű és nem egyszerű műfaj. Megvannak a maga fortélyai és buktatói. A gyerek érzékeny és szigorú befogadó, nem könnyű felkelteni és megtartani a figyelmét. Nagy kihívás, izgalmas játék, öröm, felelősség gyerekeknek mesélni. Egyébként egy-egy nehezebb életszakaszban vettem elő a mesét, vigasztalódtam, újjászülettem a műfaj segítségével.

A napokban jelent meg a Kal­ligramnál Ágos­ton Dóra csodálatos rajzaival a Hova tűnt a…? című meseregénye. Ez is egy viszontagságosabb periódusban született?
Volt egy belső – nem írói – válság, de inkább próbára tettem magam, képes vagyok-e egy régi, magamnak tett ígéretet betartani, visszatérni az Ala­cindruska varázsvilágába. Megíródott, de nem kerestem rögtön kiadót, pihentettem, s közben annyi minden történt, hogy szinte el is feledkeztem róla. Most nagy öröm, hogy megszületett a könyv. Ágoston Dóra a pályája elején járó grafikus, aki az Alacindruskán nőtt fel, a történetek és a képi világ egyaránt meghatározóak voltak számára, örült is a lehetőségnek, hogy a folytatás figuráit ő álmodhatja meg. Bájos, finom, mókás, kedves lett ez az álombirodalom.

Hogy van minderre ideje?
A harmincas éveim táján volt egy időszakom, amikor azt éreztem, hogy önmagamhoz, a terveimhez, a céljaimhoz képest lemaradásban vagyok. Az írás mindig hátrább csúszott, lefoglalt a tanítás, a tehetséggondozás, a különböző művészeti csoportok vezetése. Később ezt elfogadtam, beláttam, hogy mindennek megvan a maga ideje, az írással sem kell sietni. Amúgy sem vagyok grafomán. A minőséget fontosabbnak tartom a mennyiségnél. De tény, hogy jelenleg sem az írás van az első helyen. Hiszen sok szerepnek, elvárásnak kell megfelelni, helyt kell állni a családban, a munkahelyen, társelnökként a Bázisban, igazából a maradék időmet és energiámat tudom írásra használni, ami néha frusztráló.

Érdekes, mert kívülállóként az ember pont azt gondolná, hogy nagyon jól tudja menedzselni az idejét.
Ez csak a látszat. Nem tudom jól strukturálni az időmet, mert ahhoz nem vagyok elég fegyelmezett. Csörög a telefon – felveszem, e-mail jön – megválaszolom, és már ki is zökkenek a kerékvágásból. Folyton idődeficitem van. Igaz, hajlamos vagyok túlvállalni magamat. Az utóbbi időben azonban már néha sikerült vagy muszáj volt nemet mondanom egy-egy felkérésre vagy feladatra.

Írásait olvasva azonnal feltűnik, hogy mennyire nagy hangsúlyt fektet a mondatok, a bekezdések, az egész szöveg ritmusára. Ez összefügg azzal, hogy élete szerves részét képezi a zene?
A zene, főképp az éneklés csecsemőkoromtól jelen van az életemben. A családi ünnepekkor gyakran dalra fakadunk máig. Különböző kórusokban énekeltem és énekelek, szólamot is vezetek. Szívesen járok koncertre, komolyzeneire, könnyűzeneire egyaránt. Nem véletlen, hogy ritmus és dallam, a kompozíció fegyelme és a kereteket feszegető érzelmi áradás a szövegalakításban is tetten érhető. Van, amikor tudatosan irányítom, van, amikor ösztönök diktálnak.

Ez év tavaszán jelent meg a Tanárnő kérem című tárcanovella-kötete, melyben a pedagógusok huszonhárom „archetípusát” mutatja be remek humorral. Az egyes karakterekben mennyire van benne N. Tóth Anikó?
Nyilván benne vagyok, elsősorban megfigyelőként, hiszen ahhoz, hogy ezeken az iróniával finoman átszőtt belső monológokon keresztül bemutassam az örökösen időhiánnyal küszködő, az ambiciózus, a halogató, a folyton fanyalgó, a lusta, a narcisztikus, a tekintélyelvű, a benevolens stb. karaktereket, habitusokat, attitűdöket, az akár egykori diákként, akár tanárként és kollégaként elraktározott tapasztalataimat, észrevételeimet, benyomásaimat mozgósítottam. Görbe tükör ez. Szembesülés, szembesítés is, helyenként talán kicsit túl kemény is. Azt gondolom, szükség van reflexióra. Az értékek, a fontossági sorrend, a tanári szerep, a felelősség, a tanár-diák kapcsolatok újragondolására.

Miért a belső monológra esett a választása?
A tanári pálya állandó szerepjáték. Naponta több órán át vagyunk „színpadon”, miközben a fejünkben fut egy párhuzamos történet, melyben egyrészt folyamatosan arra reflektálunk, amit mi magunk éppen mondunk vagy teszünk, másrészt a diákok reakcióit is figyeljük. Ez egy nagyon izgalmas, de nehéz feladat. Ennek a kihangosítására tettem kísérletet. Az iskolai élet egyfajta mókuskerék is, hiszen akár az unalomig vagy kimerülésig ismétlődnek a napi tanítási feladatok és az órákon kívüli események, a tanév visszatérő történései, az iskolai ünnepségek. Ezt a monotonitást a változó gyerekanyag töri meg vagy teszi érdekessé, elviselhetővé. A diákok egyébként nagy érdeklődéssel és rendkívül éles szemmel figyelnek minket, tanárokat. A jellegzetes mozdulatainkat, szóhasználatunkat, „attribútumainkat”. Ezt egymással is megosztják, de például szalagavatói tanárparódiákban (amiket én nagyon szeretek) is kifejezik. Ebből is merítettem. Régóta tervben volt egyébként egy iskolaregény, amihez nyilván jókora anyagom gyűlt fel a több mint három évtizeden át és különböző iskolatípusokban gyűjtött élményekből. Csak mindig halasztódott. 2020-ban az Irodalmi Szemlétől kaptam egy felkérést tárcasorozat írására. Tanárnős tárcával indítottam, s ugyan nem volt feltétel, hogy tematikailag összefüggjenek a tárcák, maradtam is a tanárnőknél, az év végére 11 karakter született meg. Aztán kedvem lett a folytatáshoz, és Nagy Csilla, az Irodalmi Szemle szerkesztője is támogatott, úgyhogy tovább dolgoztam a kéziraton, majd elég gyorsan könyv lett belőle.

A Bázis Egyesület alapító társelnökeként rengeteget tesz azért, hogy nagyobb teret kapjanak a női szerzők, műfordítók, s ezáltal jobban megismerhesse őket az olvasóközönség. Könnyebb ma nőként belépni az irodalmi életbe, mint a pályája indulásakor?
Talán valamivel könnyebb, de még mindig messze nem ideális a helyzet. Sokáig a nőknek leginkább a gyerekirodalom adott kibontakozási lehetőséget. Az elmúlt két évtizedben kicsit változtak az arányok, lett egyfajta nyitás, de keményen meg kellett dolgoznunk azért, hogy komolyan vegyenek, megbecsüljenek. A kortárs irodalomban Tóth Krisztina, Tompa Andrea, Rakovszky Zsuzsa és mások művei biztos pozíciót vívtak ki a férfiak uralta kánonban. Kiemelném azt is, hogy a szlovákról magyarra, illetve magyarról szlovákra fordító műfordítóink túlnyomórészt nők. Munkájuk jóvoltából a két irodalmi közeg kicsit közelebb kerülhet egymáshoz.

Az a típusú szerző, aki folyamatosan agyal, párhuzamosan több téma is foglalkoztatja, vagy egy-egy termékeny időszak után inkább igyekszik feltöltődni?
Az előbbi, de ez nagyrészt annak is köszönhető, hogy az utóbbi időben szinte csak felkérésre, illetve ösztöndíjfelhívások nyomán írok. A határidők jótékonyan rásegítenek arra, hogy megszülessen egy-egy szöveg. A kíváncsiság is hajt, hogy valami újban kipróbálhassam magam. Most éppen egy múzeumi mesekönyvön dolgozom, aminek az a lényege, hogy egy kalandos történeten keresztül mutatom be a gyerekeknek, mire való és hogyan működik egy múzeum. Történetesen a selmeci bányamúzeum – hogy ne kelljen Selmecet elengednem! Vannak más ötleteim és megírandó témáim is, de az egyetemi munkám és a Bázis Egyesület ügyvitele, programjainak a szervezése szinte minden időmet leköti. Persze, magamat ismerve, ha jön egy váratlan felkérés, aminek nem tudok ellenállni, mindent megteszek, hogy beleálljak. Hiszen mint a mesehősök, szeretem a próbatételeket. Vagyis a kihívásokat.

Janković Nóra