Sissi várhat, most a csülök a fontos

Nem érte váratlanul a karantén. Lélekben fel is készült rá. Márciusban még volt két előadása. Az egyik a Pinceszínházban, Donald Margulies Pulitzer-díjas vígjátéka, a Vacsora négyesben, a másik a Spirit Színházban, Márai Sándor színműve, az Eszter hagyatéka. De mint mondja, mindkét esetben érezni lehetett, hogy félnek az emberek, már kerülik a közösséget.

„A jegyek ugyan itt is, ott is elkeltek, de a Pinceszínházban foghíjas volt a nézőtér, húsz-huszonöt szék üres maradt, a Spiritbe pedig négyen vagy öten jöttek csak el. Akkor már nagyon sok színház nem játszott, és lehetett is érezni, hogy ha nem is zárnánk be, akkor sem lennének már nézők, feleslegesen várnánk rájuk. Pánikba nem estem. A szabadúszás sok mindenre megtanított. Én már évek óta az előadásaim számától függök. A bizonytalanság a lételemem lett. Megszoktam már, hogy egyik napról a másikra minden megváltozhat körülöttem. Készülök vagy várok valamire, ami aztán elmarad. Vagy csúszik egy próbafolyamat. Vagy úgy alakul a helyzet, hogy a forgatás csak két év múlva kezdődik el. Erre is volt már példa. Ilyen értelemben engem már tényleg semmi nem ér váratlanul. Az anyagi kieséstől félek csupán. Hogy meddig lehet ezt húzni, úgy bírni, hogy egyáltalán nincs bevétel. Nyilván nem sokáig. Miközben ezt a hirtelen jött lelassulást, fékezést, kicsengetést nagyon élvezem.”

Vagyis a helyzet lelki aspektusát. Az együttlétet, a befelé fordulást. A dolgok kényszerű átértékelését.

„Nagy szerencsénk, hogy Ádám fiammal, aki már tizenhét éves, gyönyörű helyen lakunk. Buda környékén, természetközelben. Kertes házunk van. Mehetünk futni, biciklizni. Sokat sétálunk, beszélgetünk. Ahogy belegondoltam: nekem eddig soha nem adatott meg, hogy ennyit legyek a fiammal. Még a terhességem idején, sőt még azt követően sem, hogy megszületett. Egy hónapos korában már dolgoztam. Vissza kellett mennem Sirályt játszani Komáromba, mert a terhességem miatt vették le a műsorról. Várták, hogy újra repertoárra tűzhessék az előadást. Anyaként, háziasszonyként igazából nem lehettem itthon. Most sütök-főzök, tésztát kelesztek, és nagyon élvezem ezt a helyzeten. Közben tudom, hogy ez így nem normális, nem én választottam. Kellett hozzá ez a szörnyű járvány.

De most legalább nem folyik ki a kezem közül az idő. Nem hajszolom magam egyik napból a másikba, tudom, milyen év van, milyen hónap. Máskor állandóan jövök-megyek, szaladok, sietek, nehogy elkéssek valahonnan. Ez most nincs, és jó, hogy nincs. Egyébként pedig valahogy túl kell élni ezt az egészet. Izgulok, hogy kitartson a tartalékunk. De ezzel sem vagyok egyedül. A kollégáim közül sokakat nyomaszt ez a probléma.”

Az online versmondás, mint mondja, nem az ő műfaja. Nem tudott beállni azok közé, akik rögtön váltottak, átálltak, feltalálták magukat, és otthon felvett produkcióikkal szórakoztatják a közönséget. Neki a színház élő kapcsolat.

„Ha eljön valaki megnézni a színházban, mert kíváncsi rám vagy a darabra, az az ő választása. De hogy én online nyomassam magam, szinte ráerőszakoljam magam másokra, arra képtelen vagyok. A teljes igazsághoz azonban az is hozzátartozik, hogy nem akarok mindenáron jelen lenni. Ugyanúgy, ahogy a természet fellélegzik, vagy ahogy most megtisztul a földgolyó, kisebb a környezetszennyezés, én is tisztulni, töltődni akarok. Megújulásra vágyom. Végre van időm orosz klasszikusokat olvasni. Ádám kezében Dosztojevszkij, az enyémben Bulgakov műve. Ő a Karamazov testvéreket olvassa, én a Mester és Margaritát falom. Erre idő kell. Eddig mindig az volt előtérben, hogy szöveget kell memorizálnom. Hogy most ezt játszom, most azt, utána meg amazt. Mindig készültem valamire, vagy felújító próbám volt. Igen, most azt is élvezem, hogy nem kell szöveget tanulnom. Csak olvasok, szívom magamba a sok gyönyörűséget. Esténként Ádámmal mindig filmet nézünk. Vagy olyat, amit eddig egyikünk sem látott, vagy az ő életéből eddig kimaradt, és szeretném, ha látná. Én most legalább húszéves elmaradást hozok be.”

Hogy milyen feladatok várnak rá az új évadban? Don Carlos-bemutatója lesz, készül egy negyvenperces Egressy Zoltán-monológra, a KuglerArt Szalonban, Szombathelyen vendégként pedig Marthát alakítja majd a Nem félünk a farkastól című Edward Albee-darabban.

„A színész számára ez most kényszerpihenő, de a következő évadban sok munkám lesz. A Spinoza Színházban egy monodráma is vár rám Sissi életéről. A szöveg már itt van az asztalomon, de még nem lapoztam bele. Lesz időm rá úgyis bőven. Abban bízom, hogy a nézők ki lesznek éhezve a színházra. Az online produkciók lefutnak egy idő után. A színház a kontaktusról szól, a jelenlétről, színész és néző közvetlen kapcsolatáról.”

Itthoni családjával és rokonaival telefonon tartja most a kapcsolatot. A teljes határzár idején nem találkozhat velük, de megtörtént már, hogy azért engedték haza, mert megtartotta szlovák állampolgárságát, vissza pedig azért mehetett, mert magyar lakcímkártya birtokosa.

„Tizenvalahány nappal ezelőtt úgy beszéltük meg, hogy a szüleim és én a határon várunk majd egymásra. Megérkezünk maszkban, beszélgetünk egy kicsit, átadják a hazait, és elbúcsúzunk egymástól. A szüleim már veszélyeztetett életkorban vannak, nem kockáztathatom az egészségüket. Most, húsvét előtt nem is fogunk találkozni. Hozták volna a finom falatokat, ahogy megegyeztünk, de ez most elmarad. De sütök-főzök én is eleget. Tartottam a húsvéti böjtöt, negyven napig nem ettem húst, a következő napokban ezt is pótolni fogom. Lesz kacsamáj, mint húsvétkor általában, és mivel tegnap csülökről álmodtam, az sem fog hiányozni az asztalról.”

A szerző a Vasárnap munkatársa