Sissi felvidéki emlékhelyei

Szeretett magyarjai „második Szent Erzsébetnek” nevezték Gerő András történész írja egy helyütt, miszerint ritka jelenség Magyarországon az, hogy egy, a Habsburg-dinasztiához tartozó személynek nem pusztán hivatalosan teremtett, hanem társadalmilag támogatott kultusza legyen. Erzsébet császárné és királyné (1837– 1898), vagy ahogy a bájos, édeskés filmtrilógia alapján ismertté vált, Sissi, Ferenc József hitvese ezen kevés kivételek közé tartozik. Alakját az említett filmen kívül több szobor, emlékmű idézi/idézte nemcsak Bécsben, hanem a hajdan volt Osztrák-Magyar Monarchia más városaiban is. Erzsébet máig tartó népszerűségét mi sem bizonyítja jobban, minthogy emlékének évről évre számos kiállítást, tárlatot szentelnek (például a magyar nemzet koronázási ajándékaként az uralkodópárnak adományozott gödöllői kastélyban, Sissi egyik kedvenc tartózkodási helyén).

Erzsébet szépségéről, különcségéről, politikai szerepléséről – vagy éppen annak ellenkezőjéről –, a királyné és a magyarok kölcsönös vonzalmáról sokan és sokféleképpen írtak. Az én elsődleges célom az, hogy felhívjam a figyelmet azokra a köztéri szobrokra, emlékhelyekre, amelyekkel – elsősorban a mai Szlovákia területén – a kortársak, az alattvalók emlékeztek erre a rendkívüli aszszonyra.

Alig pár nappal Erzsébet halálát (1898. szeptember 10.) követően a magyar országgyűlés törvénybe iktatta a „a királyné emlékének megörökítését” Budapesten, sőt felmerült egy „hazai” temetés ötlete is: indítványozták, hogy legalább a királyné szívét helyezzék magyar földbe. Csak az előbbi terv valósult meg: 1932-re készült el az a szobor (Zala György alkotása), amely az ugyancsak a királynéról elnevezett Erzsébet híd budai hídfőjénél kialakított kis parkban áll. Helyi szinten is többfelé megemlékeztek Erszébet királynéról. A bécsi temetés napján országszerte gyászistentiszteleteket tartottak, gyűjtéseket szerveztek szobor vagy egyéb emlék felállítására. Szerte a Monarchiában, a nagyobb városokban, mindenhol, ahol megfordult vagy megfordulhatott, gyors egymásutánban avatták fel Erzsébet szobrait, az elsőt már 1899-ben.

Négy évvel a halála után például Pöstyénben. Jankovich Gyula alkotását 1902. augusztus 10-én leplezték le. A szobor szomorú sorsra jutott: megrongálták, majd eltávolították. Hasonlóképpen alakult az egykori Trencsén vármegyében, Peredméren (Predmier) felállított bronz mellszobor sorsa is. Erzsébet királyné 1895. júliusában 22 napot töltött a bártfai gyógyfürdőben. Az ott-tartózkodásának emlékére felállított bronzszobrot, Donáth Gyula művét, 1903. augusztus 16-án leplezték le. A szobrot eltávolították, sokáig raktáron tartották, majd 1968 tavaszán újra felállították, igaz, az eredeti Erzsébet felirat nélkül. A bártfaiak emlékoszlopot is emeltek az ún. Orvos-forrás fölé, amelybe a királyné ivópoharát falazták be. Erzsébet eperjesi kőszobrát, amely a hajdani tüzérlaktanya előtti téren állt, 1919-ben bontották le.

Pozsony nagyszabású emlékműterveiből csak egy valósult meg, az is a többi felvidéki Erzsébet-emlékhez képest későn, 1913-ban. A Ferenc József császárról és királyról elnevezett új városrészben Lechner Ödön budapesti műépítész tervei alapján ekkorra készült el az a templom, amely az ugyancsak általa tervezett Grössling utcai királyi katolikus főgimnázium mellé épült, s a hozzá tartozó lelkészlakkal együtt szoros építészeti egységet alkot. A lechneri magyaros szecesszió stílusában készült épületegyüttes legszemrevalóbb darabja a Szent Erzsébet-templom, amely színe után a Kék templom nevet kapta. A Magyarországi Szent Erzsébet tiszteletére felszentelt templomot Sissi szimbolikus mauzóleumának szánták, akit szeretett magyarjai „második Szent Erzsébetnek” neveztek. Itt helyezték el Erzsébet királyné fehérmárvány domborművét, a neves pozsonyi szobrász, Rigele Alajos alkotását. A domborművet – feltehetőleg 1921-ben – eltávolították a templom falából és a szomszédos lelkészlakba vitték, ma is ott található. A nagyobb városok mellett Erzsébet vidéki tisztelői is több helyütt adóztak a királyné emlékének. Az egykori Esztergom vármegyéhez tartozó Szőgyén (az idő tájt még Magyar- és Németszőgyén, ma Svodín) lelkes polgárai közvetlenül a királyné halála után emlékoszlopot emeltek a tiszteletére a községhez tartozó Rendeskút-pusztán.

Elgondolkodtató az Erzsébet-emlékművek viharos sorsa. A Monarchia felbomlása után az utódállamokban többségük elfogadhatatlanná vált. A szobrok nagy része azonban, ha el is került a helyéről, nem semmisült meg, rendszerint valamely múzeumi raktárban várta a feltámadást, az újrafelfedezést, amely több mint fél évszázad után néhány helyen, például Bártfafürdőn, be is következett.

Hogy mi lehetett a bűne ezeknek a bájos fiatal királynét, „a kor legszebb asszonyát” megörökítő bronz és márvány Erzsébeteknek? Valószínűleg ugyanaz, ami a hatvanegy éves császár- és királynénak, aki, bár közvetlen okot nem adott rá, egy olasz anarchista bosszújának áldozata lett.