Séta időtlen, idilli vidékeken

Szőnyi István: Vízparti jelenet, 1928A Szőnyi-kör – Szőnyi István, Aba-Novák Vilmos, Korb Erzsébet, Patkó Károly, Bánk Ernő, Deli Antal, Gábor Jenő, Jeges Ernő, Paizs Goebel Jenő, Stefán Henrik, Tarjáni Simkovics Jenő, Varga Nándor Lajos – húszas években alkotott munkáiból rendezett kiállítás folytatása egy négy évvel ezelőtti tárlatnak, amelynek ugyancsak a Pozsonyi Városi Galéria Pálffy-palotabeli kiállítóterme adott átmeneti otthont, s amely a nagybányai művészkör munkásságába nyújtott betekintést. Az akkori és e mostani képzőművészeti bemutató évre pontosan illeszkedik egymáshoz, mivelhogy az előbbi az 1919-es esztendővel ért véget, e mostanin pedig a legkorábbi alkotás, Szőnyi István Önarckép című munkája 1919-ből származik. „Az első világháború utáni nagy kiábrándulásban sokan menekültek egy elképzelt, idilli, időtlen világba, s képeiken Aranykort vagy Árkádiát teremtettek újra – mondta Zwickl András. – E jelenség, vagyis a neoklasszicizmus párhuzamait az egész európai festészetben fel lehetett fedezni. Nagyon sok gyökere volt, mivelhogy országonként a különféle helyi hagyományokból építkezett. Magyarországon egyik táplálója a nagybányai művésztelep tradíciója volt, amelynek a hatását elsősorban a festészetben és ott is Szőnyi munkásságában érezhetjük leginkább. Kortársai, mint például Aba-Novák Vilmos, más művészeti forrásból is táplálkoztak.” A Tanácsköztársaság bukását követően a Szőnyiéket megelőző progresszív művészgeneráció elhagyta az országot, sokan közülük hosszú, még többen végleges emigrációra kényszerültek. „Szőnyiék az első világháború után – amelyet többségük végigharcolt – részben ennek az emigrált nemzedéknek a hagyományait folytatták, ami a kubizmus vagy az expresszionizmus hatását is mutató aktivista avantgárd szellemiségben nyilvánult meg. S főleg a grafikákon érezhető, mivel a festészetben jóval visszafogottabban, klasszicizáló hangütéssel jelent meg.” E forrásokon kívül vannak olyan művészettörténeti előzmények is, amelyek mind a két műfajban megfigyelhetők. Szőnyinél főként Rembrandt festészete és rézkarcművészete.

A kiállítás tagolása elsődlegesen kronologikus, vagyis az első teremben az 1919-ből és az 1920-ból származó képek láthatók, az utolsó teremben pedig az 1928-ban készült alkotások kaptak helyet. A kurátor azonban azt is elmondta, hogy a kronologikus tagoláson belül nem szigorú időrendben helyezték el a képeket. „Tematikai, műfaji blokkokat igyekeztem kialakítani, ám ez a fajta tagolás is az időrenddel hozható összefüggésbe. A Szőnyi-kör korai alkotói időszakára a fény és az árnyék kontrasztjára épülő sötét tónusú alkotások jellemzőek. Ezek egyrészt mitológiai, allegorikus, szimbolikus aktkompozíciók, másrészt önarcképek, amelyek különféle kellékekkel történelmi szerepjátékokba bocsátkoznak. Az 1919-cel és 28-cal kimetszett majd egy évtized második felében a sötét tónus eltűnik, a festészet fokozatosan kivilágosodik és kiszínesedik. Ez részint annak köszönhető, hogy a nagybányai művésztelep emlékeinek felidézése végett a Szőnyi-körhöz tartozó festők is különféle vidéki helyszíneken folytatták művészi tevékenységüket. Szőnyi például Zebegényben telepedett le egész életére. A festmények kiszínesedésével és kivilágosodásával az időtlen árkádiai vidéket a hétköznapi paraszti világ váltotta fel: a portrékat és aktokat az élet- és tájképek cserélték fel.”

Kérdésünkre, hogy milyen gazdag képet kap a pozsonyi közönség a húszas évek magyar neoklasszicizmusáról, a kurátor azzal válaszolt, hogy az Árkádia tájain című tárlatot először 2001-ben mutatták be a Magyar Nemzeti Galériában, háromszor anynyi műtárggyal, mint amennyi a Pálffy-palotában látható. „Abból a kollekcióból válogattunk, a külföldi közönség számára adaptálva, vagyis a marginálisabb, jelentéktelenebb, érdektelenebb mű-veket kihagytuk belőle. Azt hiszem, hogy a hatvankét műtárgyból összeállított tárlat reprezentatív keresztmetszetet ad a felölelt korszakról.”

A Szőnyi-kör munkásságának e korai időszaka, vagyis pályakezdésük első évtizede Magyarországon sem olyan ismert, mint a harmincas évekbeli művészetük. „Bízom benne, hogy a három évvel ezelőtti budapesti és ez a mostani pozsonyi kiállítás is hozzájárul ahhoz, hogy e csoport korai, ám nagyon érdekes alkotói periódusa is ismertebbé válik a nagyközönség körében. E kiállítás az 1920-as évek végével fejeződik be. Ám ahogy az Árkádia tájain egy korábbi tárlat folytatása, remélem, pár év múlva a Magyar Nemzeti Galéria a következő korszakkal, vagyis a ’30-as és a ’40-es évek művészetével szintén bemutatkozhat Pozsonyban” – mondta a művészettörténész.