Segíts magadon

Ige: „... és lőj nekem valami vadat! Azután készíts nekem jó falatokat, ahogyan én szeretem, és hozd be nekem, hogy egyem, és megáldjalak, mielőtt meghalok! Rebeka azonban hallgatózott, amikor Izsák a fiával, Ézsauval beszélt. Rebeka ezt mondta a fiának, Jákóbnak: Hallottam, hogy apád a bátyáddal, Ézsauval beszélt (...) Most azért, fiam, (...) menj el a nyájhoz, és hozz onnan két kecskegidát a javából, hadd készítsek abból apádnak jó falatokat, ahogyan ő szereti. Azután vidd be apádnak, hogy egyék, és téged áldjon meg, mielőtt meghal!” (1Mózes 27, 3–10)

Vannak mondások, melyekről meg vagyunk győződve, hogy bibliai idézetek, talán még azt is tudni véljük, hogy maga Jézus mondta. Láttam már szenvedélyesen lapozni a Bibliát, hogy megtalálják benne, hol is van megírva az ismert mondás: „Ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel!” Sokszor vagyunk hasonlóan a „Segíts magadon, az Isten is megsegít!” közmondásunkkal is. Van, amikor egyik-másik tartalma megegyezik a Biblia szellemiségével, mégis jó, ha tudatosítjuk, hogy az említettek egyike sem „Szentírás”. Sőt a másodikkal kapcsolatban sokszor jutunk hamis vagy legalábbis téves következtetésre. Dávid életéből ismerjük, mennyire hálás volt Istennek és későbbi feleségének, Abigélnek, hogy megakadályozták: „magam segítsek magamon.” (1Sámuel 25, 33) Nem mintha a magunk kis aktivitásaival megakadályozhatnánk Isten tervének megvalósulását, de bizony sokszor lesznek éppen ezek kerékkötővé, vagy iktatnak az Isten egyenes útjába néhány fölösleges kerülőt és veszélyes kanyart.

A Bibliáról tudjuk, hogy nem fest rózsaszín képet, nem fekete-fehér olcsó szappanopera csupa földre szállt angyalokkal és megtestesült ördögökkel. A bűnnel küszködő ember, a botladozó hithősök, és mindenekelőtt a kegyelmes, de kegyelmében is igazságos Isten hű bemutatása. A pátriárka (ősatya) Izsák, Ábrahámnak vénségében Sárától született egyetlen gyermeke, az ő felesége Rebeka, és ikergyermekeiknek, Ézsaunak és Jákóbnak története nagyon jó példa ennek igazolására.

Történetükből Jákób „üzletét” ismerjük talán legjobban, amikor egy tál lencséért megveszi Ézsautól az elsőszülöttségi jogát. Tréfásan talán mondhatnánk, hogy „Kohn vagy Grün” sem csinálná jobban, hisz becsült értéke annak a néhány másodpercnek, amivel Ézsau megelőzte Jákóbot nem is lehet több.(A Biblia följegyzése szerint Ézsau sarkába kapaszkodva közvetlen utána született.) Csakhogy a valós értéke ennél sokkal több volt! Mert hozzá kapcsolódott az elsőszülötti atyai áldás, ehhez pedig az örökségből kétszeres rész. Ézsau is minden bizonynyal később tudatosította ezt, talán abban bízott, hogy elfelejtődik, elévül a dolog, vagy pedig az édesapa beavatkozik a gyerekek „játékába”, hiszen ő volt a papa kedvence. „Izsák Ézsaut szerette, mivel ízlett neki a vad.” (25, 28)

Bizony, milyen sok feszültségnek és konfliktusnak lehet forrása, ha a szülői szeretet ilyen nagy különbségeket tesz! Nem kompenzálja, nem is enyhíti ezt az sem, hogy Jákób meg a mama kedvence volt. Amikor Rebeka kihallgatja, hogy a már megöregedett, elhomályosult látású (vajon csupán testi szemeiben vak?!) Izsák az idősebb fiút akarja atyai áldásában részesíteni, gyorsan cselhez folyamodik, Jákóbot Ézsau ruháiba öltöztetve megszerzi neki az áldást. Sőt a lelepleződés veszélyének átkát is magára vállalja. A sok „segíts magadon”-nak az lett a vége, hogy a család szinte teljesen fölrobbant. Ézsau sírva könyörög az újabb áldásért, de hiába.

A saját korábbi hibájáról nem akar tudomást venni, csak a sérelmét látja. A bűnbánat nélküli könnyek pedig nem megtisztulást, hanem kétségbeesést, sőt lázadást szülnek. Tehetetlen indulatában a káini, lámeki bosszú fogalmazódik meg szívében, a megvalósítással is csak öreg apja haláláig akar várni. Izsák továbbra sem tesz semmit, pedig családfői feladata volna.

Rebeka látja a bajt, s a kettős veszteség sötét árnyának félelmében (ha Ézsau megölné öcscsét, a káini száműzetés lenne osztályrésze az áhított áldás helyett!) arra ösztönzi Jákóbot, hogy meneküljön el. Elbúcsúzik kedvesebb fiától, és többé nem találkoznak.

Pedig Isten még az anyaméhben kijelentette a magzatokról: „két nemzet válik ki belsődből: egyik nemzet erősebb lesz a másiknál, de a nagyobb szolgál a kisebbnek!” (25, 23)

Milyen jó, hogy volt egy „Elsőszülött”, aki engedelmes volt mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig, mert nem csupán mondta, hogy „legyen meg a Te akaratod!” Aki a feltámadásban is elsőszülött. Vele mondhatjuk mi is az ismert ének szavait: „Hagyjad az Úr Istenre te minden útadat!...” (265. ének)

A szerző református lelkész