„Se jobb-, se baloldali: Márai szabad ember volt”

Más írók esetében a napló marginális része az életműnek, Márainál azonban majdhogynem az életmű csúcsát jelenti. Mivel magyarázható ez?

Emigrálásakor Márai számot vetett addigi munkásságával, s felmérte, mi az, ami az új feltételek közepette is kiadható. A regények helyett egy univerzálisabb, ugyanakkor bensőségesebb műfaj mellett döntött: ez a napló. Napi jegyzeteiben nem csupán a világ eseményeire reflektál, hanem kirajzolódik belőlük a habitusa, világlátása is.

Korábban is létezett egy naplósorozat, ami már a szerző életében nyomtatásba került; ezt maga Márai rendezte sajtó alá. Halála után pedig megjelent egy pótlás, Ami a Naplóból kimaradt címmel. Miben más a teljes naplók szövege?

A Helikon Kiadó úgy döntött, hogy az író hagyatékában fennmaradt naplókéziratok alapján a teljes szöveget jelenteti meg. Eddig kilenc kötet olvasható, 1943-tól 1956-ig, s még legalább ennyi van hátra, vagyis összesen mintegy 10 ezer oldalnyi naplóról van szó.

Teljes naplók: a cím azt sugallja, hogy csorbítatlanul teszik közzé a kéziratot. A jogörökös sem szól bele a kötetek összeállításába?

Eddig nem volt olyan részlet, amely személyiségi jogokat sértett volna. Vannak viszont fejezetek, amelyek kritikával illethetők.

Melyekre gondol?

A legnépszerűbb támadási felületet Márainak a zsidósággal kapcsolatos megjegyzései jelentik, melyeket általában az eredeti szövegkörnyezetből kiragadva szoktak idézni, s olyankor valóban úgy tűnhet, hogy Márai helyenként antiszemita sztereotípiákba csúszik bele – például amikor a zsidóság 1945 utáni szerepvállalásáról ír. Azt már kevesen említik, hogy Márai a második világháború idején zsidókat bújtatott Leányfalun. Felesége, Matzner Lola is zsidó származású volt, 1944 tavaszán pedig Márai azért utazott Losoncra, hogy zsidó származású sógornője kislányát megmentse. Akik egyes naplóbejegyzésekre hivatkozva antiszemitizmust emlegetnek, azok valahogy megfeledkeznek ezekről az életrajzi tényekről.

Márai műveit a Kalligram kiadó jelenteti meg szlovákul, s a Föld, föld!... kapcsán a SME napilap recenzense sovinisztának nevezte Márait, de hasonló reakciókat olvashattunk a Týždeň hetilap hasábjain is, miközben az életmű egészét tekintve egyértelmű, hogy egy hatalmas műveltségű européerről, egy ízig-vérig humanista emberről beszélünk.

Ha békésebb lenne a viszony a magyar és a szlovák nemzet között, akkor Márait nem érnék ilyen vádak. Ehhez viszont az kell, hogy elsőként önmagukkal békéljenek meg ezek a nemzetek. Amíg ez nem történik meg, addig Márai is csak alkalmat jelent a vitára. A szlovákok látják, hogy itt van ez az író, aki Kassán született, világhírű, érzik, hogy ők sem hagyhatják figyelmen kívül, valamit kezdeniük kell vele. De akik sovinizmust olvasnak ki a Föld, föld!...-ből, azok nem tudatosítják, hogy az irodalmi mű mindig irodalom, éppen ezért mondatait nem szerencsés tényközlésként értelmezni. Világos ugyanakkor, hogy Márai szemében Kassa magyar város volt, s ezzel esetleg kelletlenül szembesül a szlovák olvasó.

Miért van az, hogy Márai külföldön nem a memoárjellegű írásaival (mint az Egy polgár vallomásai), s nem is az ún. „prózai epigrammáival” (mint a Füves könyv) robbant be az irodalmi köztudatba, hanem azokkal a regényeivel, amelyeket ő sem tartott különösebben sikerült alkotásoknak? A gyertyák csonkig égnek kapcsán például „nyekergő, dallamos Márai-hangról” ír naplójában, s megfilmesíteni sem engedte. Mivel magyarázható mégis ezeknek a könyveknek a világsikere?

Márai mindig egy letűnt kort keresett a regényeiben, egy régi világot, egy olyan atmoszférát, ami már végérvényesen elmúlt; s erre a mai olvasó is fogékony, mert pontosan ismeri ezt a fajta elvágyódást. Nem véletlen, hogy A gyertyák csonkig égnek 1998-tól kezdve tíz év alatt 46 nyelven jelent meg! Olaszországban ráadásul az is hozzájárult a Márai-könyvek sikeréhez, hogy az olvasók megtudták: ez a nagy író ott élt köztük, Nápolyban és Salernóban, s ezáltal közelebbinek érezték magukhoz.

Tolnay Klári nyilatkozta egyszer, hogy Márait lehetetlen volt Sanyinak szólítani, Sándornak sem nagyon, mert ő Márai úr volt, az úrnak a gentleman értelmében. Naplóiból is ez a kimért, távolságtartó magatartás olvasható ki. Voltak Márainak barátai?

Mivel újságíróként is dolgozott, előfordult, hogy kávéházakba, kiskocsmákba járt, de már 1948-ig is megválogatta, hogy kiket enged közel magához. Később az emigrációban tovább csökkent a baráti kapcsolatok száma. Pedig azt gondolnánk, hogy a közös sors, a közös nyomor közelebb hozza egymáshoz az embereket. Márai esetében ez nem így működött. Kevés barátja volt. Őket megbecsülte, de a honfitársai elől kifejezetten menekült.

Éles polémiát váltott ki az a fénykép, amely az Éltem egyszer én, Márai Sándor című albumban jelent meg, s amelyen a képaláírás szerint az író és felesége egy „beazonosíthatatlan hölgy” társaságában látható. Azóta kiderült, hogy a beazonosíthatatlan hölgy nem más, mint Csonka Emilné, aki Szálasi Ferenc titkárnője volt. Ami azért is érdekes, mert Máraira egy időben szinte vadásztak a nyilasok, könyvét betiltották, a háború alatt el akarták hurcolni, a szélsőjobboldali lapokban állandó támadások érték őt humanizmusa miatt, utóbb pedig a nyilasok a katolikus egyházból való kiközösítését követelték.

Az a fotó a nyolcvanas évek elején készült San Diegóban, s bár a közös fénykép megszületésének körülményeit nem ismerjük, az kizárható, hogy Márai részéről ez egyfajta barátkozás lett volna egy ideológiával vagy annak prominens képviselőjével. Márai beskatulyázásával többen megpróbálkoztak már, de ez senkinek sem sikerült. A mai olvasók – a jobboldali és a baloldali beállítottságúak is – a saját ideológiájuk igazolását keresik a Márai-életműben, de ebbe mindig beletörik a bicskájuk, mert Márai egyszerűen besorolhatatlan.

Naplójában azt írja erről: „Minden jobb- és baloldali diktatúra ellenében megmaradni a szellemi szabadság hívének.”

Így van. Márai se jobb-, se baloldali nem volt. Ő liberális konzervatívnak tartotta magát, ami a mai, kategorikus gondolkodásmód számára ellentmondás, pedig mindössze arról volt szó, hogy Márai egy olyan értékrendszerben hitt, amelyet a konzervatív jelzővel illethetünk – számára az érték, a hagyomány nagyon fontos volt –, ugyanakkor soha nem engedte, hogy ezek a konzervatív értékek bezárják vagy korlátozzák őt. Az idézet kifejező: Márai mindig, minden körülmények között a szellemi szabadság híve volt.