Sas Andor terhes hagyatéka

Sas Andor sírja a pozsonyi csalogányvölgyi temető XIV. parcellájábanA szerző felvételeEhhez persze elsősorban ő maga, a rendkívüli műveltségű, többnyelvű tudós elme szolgáltat elegendő okot – gazdag, szerteágazó (és félbemaradt, feldolgozatlan) munkásságával. Úgy tűnhet, az utókor nem bánt vele mostohán – egy alapos, mindent (írót és korát) felmérő tanulmány mindenesetre ennek éppenséggel az ellenkezőjét is felvethetné. Sas Andor szellemi örökségébe az utókornak a feldolgozatlan múltból eredő lelkiismeret-furdalása is beletartozik.

Ennek részleges felismeréséhez elég csak Peéry Rezsőnek egy 1938-as, Sasra vonatkozó pozsonyi jegyzetéből idézni „Gazdag és munkás életének minden szála, minden emléke idefűzi, a pesti egyetemhez, a munkácsi archívumhoz, a bécsi levéltárakhoz, a pozsonyi iskolához... A magyar szellem hódító erejét igazolta itt közöttünk... Ha vele beszélek, még mindig elfullaszt a lelkiismeret-furdalás... Szégyenkezve és irigykedve bámulom az állhatatosság és rendíthetetlenség régi magyar neveltjeit.”

Az 1919-ben Budapesten főiskolai tanárrá kinevezett Sas Andor rövid idejű bécsi tartózkodás után emigrált Csehszlovákiába, előbb Munkács, majd 1932-től haláláig Pozsony vált kenyéradójává, otthonává s történeti kutatásainak fő területévé. Tehetségét s munkabírását a levéltári kutatás és a tanítás közt osztotta meg. A munkácsi középiskolai katedrát a pozsonyi magyarral váltotta fel, s lett 1949-ben a pedagógiai főiskola tanára, majd az újjászervezett bölcsészettudományi kar egyesített magyar tanszékének tanszékvezető egyetemi docense.

Húszéves korától jelentek meg írásai, magyarországi, berlini és bécsi tartózkodása idején kora legrangosabb folyóirataiban: az Athenaeumban, az Egyetemes Philologiai Közlönyben, a Huszadik Században, a Nyugatban, a Századunkban, a republika idején főként a Magyar Figyelőben és a Magyar Újságban, 1948 után mindenekelőtt az Új Szóban, de rendszeresen a Fáklyában, a Szabad Földművesben és az Irodalmi Szemlében is. Életében tucatnyi könyve jelent meg, köztük (a kollektív jogfosztás és a hallgatásra ítéltség idején, 1946-ban) kettő szlovákul, a Munkács város múltjából (1928) oroszul, csehül és magyarul egy kötetben, írt gazdaságtörténeti monográfiát, több tankönyvet, magyar irodalmi művek (Eötvös, Fazekas, Gárdonyi, Jókai, Mikszáth, Móra) szlovák fordításához előszót, fordított, szerkesztett, antológiát állított össze, lektorált, házitanítóskodott. Tagja volt a Galilei Körnek, később a Csehszlovákiai Magyar Tudományos Irodalmi és Művészeti Társaságnak, végül a Csehszlovák ĺrószövetségnek. Az Egy magyar nagybirtok történetéhez című tanulmánya (1931) kiegészítve és átdolgozva 1955-ben könyv alakban is megjelent (Egy kárpáti latifundium a hűbéri világ alkonyán címmel). Legjelentősebb művének a Riedl Szende hídverési kísérlete a cseh és magyar szellemiség között a Bach-korszak Prágájában című irodalomtörténeti monográfiája (1937) számít. Halála után jelent meg pozsonyi várostörténeti műve, A koronázó város (1973), majd ennek új, bővített kiadása is: Pozsony, az egykori koronázó város (1995), valamint a szintén sokáig kéziratként szunynyadó A szlovákiai zsidók üldözése 1939–1945 (1993-ban).

Sas Andor szellemi örökségének ápolásában kortársainak, pályatársainak és tanítványainak van oroszlánrészük. Turczel Lajos, Szalatnai Rezső és Szeberényi Zoltán kisebb-nagyobb megemlékezői, méltatásai és portréképei, valamint – elsősorban – Párkány Antal monográfiája: Sas Andor helye a csehszlovákiai magyar kulturális életben (1975). Sas Andor helyét és szerepét a nálunk használatos irodalomtörténeti kézikönyvek – A cseh/szlovákiai magyar irodalom lexikona 1918–1995, A (cseh)szlovákiai magyar művelődés története 1918–1998 – és a tudományos gyűjtemények – A Bibliotheca Hungarica (cseh)szlovákiai magyar könyvgyűjteményének bibliográfiája (1918–2000), Bibliografia k dejinám Slovenska (Literatúra vydaná do roku 1965), A kárpátaljai magyarság történeti kronológiája 1918–1944 is kellően rögzítik; nevét a pozsonyi Zsidó Kultúra Múzeumában és végső nyughelyén, a csalogányvölgyi temetőben márványtábla őrzi, több írását az internet terjeszti.

Úgy tűnhet, az utókor nem bánt Sas Andorral mostohán. Máig emlékszik rá. Legfeljebb nem tette meg vizsgálódása tárgyául; vagy mert nem tehette meg, vagy mert nem volt hozzá viszonyulása. Máig nem tud, nem akar életműve közelébe férkőzni, s e közelség hiányán kívül a kellő távolságtartást biztosító, lelkiismeret-furdalásos felkészültség, alaposság is hiányzik. Sasnak a posztumusz kiadott reformkori Pozsony-művét illetően egyedül Peérynek tűnt föl, hogy ebből a monográfiából a lényeg hiányzik: a reformkor magyar szereplői és mozgalmai, az országgyűlési ifjúság, a líceumi magyar tanulók, Petőfi...

Mint ahogy Peéry volt az – az állhatatosság és rendíthetetlenség régi magyar neveltjeként –, aki a Sas-monográfiát olvasva néhány megjegyzéssel a monográfusnál is azonnal jellemzőbb képet alkot Sasról és a korszellemről: „A mi otthonunkat pusztító tájfunról is beszámol az értő fülnek ez a könyv! Mit kellett alkalmazkodnia, alázkodnia, megalkudnia, hazudnia, hátrálnia szegény Andorkának, amíg a maga világát és szellemi örökségét részint torzítva, részint tagadva, részint átalakítva, szorgalmának roppant teljesítménye jogán elismerték végre! Hát ez a gerinchajlítás, alakoskodás, bújócska, álöltözetbe vedlés, hajbókolás az, amit mi nem vállaltunk, nem vállalhattunk..., talán azért, mert bennünket előzőleg nem tört meg az alkalmazkodásra, lojalizmusra nevelő, arra késztető emigránssors, mint szegény idősebb barátunkat, aki azonban e morális polka ellenére minden válság után eltalált a szakemberi tisztességhez és derék munkához... Csak most éreztem meg igazán, milyen nehéz utat kellett megtenned!”

Az idősebb pályatársat felmentő érvet Peéry az emigránssorsban véli megtalálni. A szellemi örökséget nem feldolgozva-közvetítve, nem elsajátítva-továbbgondolva őrzőknek-örökítőknek is csak ez lehet a mentségük: az irodalom- és szellemtörténetben betöltött emigráns voltuk. Félő, hogy Sas Andor értékes hagyatéka is a korábbiak sorsára jut: kihull az emlékezetből anélkül, hogy legalább eszmélésünk részévé vált volna. S mi így válunk irodalmi-történelmi hagyományaink ápolóivá, ahelyett, hogy irodalmunkat s történelmünket ápolnánk.